Június 6-án mentem Barcelonába, a kiadónk Könyvhetet záró partija utáni reggel, azért, hogy az ottani kulturális intézet meghívására öt napig ismerkedjem a katalán könyves kultúrával, szerzőkkel, kiadókkal, ügynökökkel, és magával a – nálunk inkább Raimundus Lullus néven ismert középkori katalán filozófusról és költőről elnevezett – Ramon Llull Intézettel, amely alig hat év óta segíti a katalán kultúrát, és benne a katalán könyvek sorsát – ösztöndíjakkal, támogatásokkal, kiadványokkal és rendezvények szervezésével.

Ez az öt nap egyszerre villanyozott fel és keserített el, és arra gondoltam, hogy nincs is alkalmasabb idő ezt megfogalmazni, mint a frankfurti készülődés; hiszen azt már tudom, hogy a magyar nemzeti stand a világ legfontosabb nemzetközi könyvvásárán kisebb lesz a szokottnál (állami támogatás híján) – a befagyasztott alapítványi pénzek további sorsáról viszont még sejtelmem sincs (például arról sem, hogy mi lesz a Magyar Könyv Alapítványnak a magyar irodalom külföldi fordítását támogató, potom keretével, továbbá azokkal az elképesztően hasznos kiadványokkal, bibliográfiákkal, amiket az alapítvány különböző nyelveken évről évre megjelentetett).


Katalónia (hódolat neki!) az összes kisebb nemzet számára pozitív példa – nemcsak abban, ahogy az irodalmát népszerűsíti, mégis most leginkább erről fogok írni.

Katalónia az elmúlt években a világ legfontosabb könyvvásárain, Frankfurtban, Guadalajarában, Torinóban is díszvendég volt, a katalán könyvek külföldi kiadásainak pedig a Ramon Llull intézet nemcsak, hogy a fordítását támogatja, hanem a művek promócióját és a szerzők utaztatását is (külön megpályázható keretből). Valamint szakembereket invitál Barcelonába, hogy megmutassa mindazt, amije van (ilyen szakmai programmal most már szinte a legtöbb valamire való könyvvásár és/vagy könyves kultúrájára büszke, azzal valamit kezdeni akaró ország büszkélkedhet – kivéve minket). És nemcsak pénzt költ az ilyesmire, hanem stílusa is van: például a frankfurti díszvendégség apropóján Harold Bloom Ramon Llull and the Catalan Tradition című munkájával hívta fel magára a figyelmet – hozzáteszem, egy fantasztikusan szép kiállítású kötetben.



A Ramon Llull intézet évről évre kilenc könyves szakembert hív meg Barcelonába, olyanokat, akiknek nemcsak bemutatni kívánja a katalán irodalmat, hanem akiket szintén be kíván mutatni a katalán irodalmi életnek. Vagyis mindez nemcsak jogeladásról szól, hanem a kapcsolatteremtésről és a tapasztalatcseréről is. Az idei program záróeseménye például a meghívott Edwin Frank (a New York Review of Books sorozatszerkesztője) és Jaume Valcorba (az Acantilado kiadó vezetője – többek közt Bodor Ádám, Esterházy Péter és Krasznahorkai László műveit jelenteti meg) beszélgetése volt a barcelonai egyetemen, népes hallgatóság előtt. És szinte mindig van a programba meghívottak közt magyar – ki is hangsúlyozzák alkalom adtán az általuk vélt vagy valós hasonlóságainkat.

Engem meg ez a fekete táska valahogy állandóan a különbségeinkre emlékeztet. Hogy a „katalán példát” itthon csak akkor hallom emlegetni, amikor az utcára vonulás lehetősége merül fel Erdély autonómiájának szükségességéről értekezve, akkor viszont nem merül föl, amikor arról lenne szó, hogy egy „kis nemzet” „országimázsának” legolcsóbb és leglátványosabb megteremtésére és promóciójára talán épp az irodalma a legalkalmasabb. Hiszen számos könyv fordítására elegendő az az összeg, amelyből egy színházi társulat vagy zenekar vendégjátékra mehet külföldre, nem is beszélve egy országimázs-film gyártási és sugárzási költségeiről. Ráadásul az elmúlt 20 év egyértelműen bizonyítja, hogy a „magyar irodalmi áru” maximálisan exportképes.

A táska végül marad. Nem csúnya (csöppet hivalkodó). Pedig tényleg pont beleférne minden, amit kézipoggyászként szándékozom vinni. A másik lehetőség a kopottabb, viszont bejáratott darab. De szokva vagyok hozzá.