Morton Feldman 19 éve halott.

Ez az idő a teljes feledésére is elegendő lett volna, ám Feldman munkái túlélték szerzőjük halálát, sőt, mintha csak most válnának igazán aktuálissá. Saját kora nem tudott mit kezdeni irányzatokhoz, iskolákhoz nem köthető művészetével, Európa jeles szerzői pedig kifejezett megvetéssel fogadták munkáit.

Mára megváltozott a helyzet. Bár Morton Feldman helye az 50’-es évek utáni zene történetében továbbra is definiálatlan marad, azáltal hogy művészete nem illeszkedik semmilyen kategóriába, maga vált kategóriává: darabjaihoz a legnagyobb komolysággal közelednek és hallgatói köre is folyamatosan bővül.

A Feldman-reneszánsz a jelenkor általános problémáira vezethető vissza. Például arra, hogy túl sok egyforma zene vesz minket körül - kézenfekvő ebből olyan zenébe menekülni, ami minden trendtől mentes egyéni hangot képvisel. És ebből a szempontból nagyon szerencsés, hogy Feldman nem alapított iskolát maga köré: nem támasztott igényt arra, hogy mások munkásságában éljen tovább - alkotásai megismételhetetlenek és utánozhatatlanok.

Minél több idő telt el darabjai keletkezése óta, annál misztikusabbá vált az őket körülvevő légkör. A kérdésekre, amelyek szinte valamennyi műve kapcsán felmerülnek: Mi működteti őket? Miért tudják órákon át ébren tartani a közönség figyelmét és az előadók koncentrációját? - maguk a darabok sem adnak választ. Ami a felszínen (kottákban, konkrét elhangzásokban) megjelenik, az csak sejteti a megoldást.

Feldman recepciójának a kulcsa az érzékenységben rejlik, ami nagymértékben nehezíti mai befogadását: az érzékenység ugyanis a külvilág teljes kizárásával jár. Mai környezetünk hanganyaga nem az ilyen finomságokról szól - a mindennapi életünket kísérő zaj miatt alig hallunk halk hangzásokat.

Márpedig a halk hangoknak természetből fakadó szépségük van. Ha a hang alacsonyabb zajszinten szól, akkor közvetlenebbé, letisztultabbá válnak hangzásának belső folyamatai. Ettől sokkal „élőbb” és nehezebb hangszeres intonációja: a legkisebb mozdulat, gesztus is meghatározó a hang belső életére nézve.

Aminek a bekövetkeztétől még csak tartottak a múlt század elején, az ma realitás. A mai befogadás passzív, a zene kényelmes bútordarabbá vált: ha útban van, félretolom, ha hiányzik, előveszem. A zenehallgatás nem program és nem aktivitás többé - egyszerű kísérője az ébren töltött időszakoknak.

Feldman zenéjéből a passziv befogadó nem hall mást, mint halk akkordok állandó repetícióját és egy alapvetően statikus hangzásképet. Pedig a változások zenéje ez: nyílt állásfoglalás amellett, hogy korántsem mindegy az, hogy egy hangzás 4 vagy 4,2 másodpercig tart. Nem mindegy, hogy két hangszeres egyszerre indít egy hangot vagy egymáshoz képest alig észlelhető - ám mégis számokban kifejezhető - idő-különbséggel és az sem mindegy, hogy valami halkan, vagy a halknál is halkabban szólal meg.

Ha kellő érzékenységgel közelítünk Feldman zenéje felé, gazdagabbá válunk. Amiben élünk, alig különbözik attól, ami megnyilvánul a darabjait sok esetben meghatározó ismétlődő elemek rendszerében. Ugyanis ahogy két (rokon) hangzást nem élünk át kétszer ugyanúgy darabjaiban, két olyan perc sincs életünkben, ami egyformán telne el. Még akkor sem, ha ez a látszat.