Egy maratoninak ígérkező programmal kapcsolatban mindig felmerül a kérdés, képes-e a közönség érdeklődését ébren tartani, a lassacskán fáradó elmét újabb és újabb impulzusokkal felfrissíteni. Csobánka Zsuzsa (a nap motorja) precízen, ügyesen épített rendszerének ez sikerült. Az adagolás sorrendje, ritmusa a tisztán elméletitől fokozatosan a képin át a beszélgetősig jutva mindvégig bevonta a hallgatót, alkalmazkodva a lélek, a türelem elvárásaihoz, a végére katarzisként hagyva a költővel való személyes találkozást.



A Marno János lírájához való viszonyulás Krusovszky Dénes szerint három síkon mozoghat: elutasítva azt, elfogadva, de blöfftől tartva, vagy rajongva érte. Már az előadások hallgatása során sem volt kétséges, hogy mely olvasói attitűd nem képviseltette magát ezen a napon. Értő, megértő írók, költők, irodalmárok elemezték hol a marnói egészt (szomatizáló szövegtest, anyagszerű-metafizikus, dietetikus költészet, tükröz(őd)és, Merleau-Ponty-párhuzamok), hol a részeket (a te, a hapax, a semmi, a versakarat, a prousti világ). A tudósítás keretei nem teszik lehetővé akár csak fragmentumokból álló összefoglalását sem az egyes munkáknak, hiszen azok komplexitása, nyelvi igénye ezáltal egy újabb tanulmányt hívna életre. (Az absztraktok megtalálhatóak itt, a hanganyag pedig hamarosan a JAK honlapján).

A Bedecs László, Radics Viktória, Harmath Artemisz, Berta Ádám, Borsik Miklós, Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, Szegő János, Áfra János és Dunajcsik Mátyás által felolvasott szövegek többségükben egy-egy készülő vagy elkészült nagyobb egység elemei, ezáltal az előadások, az idő rövidsége okán átlapozott, átugrott gondolatok miatt, hagytak maguk után hiányt. Ez a hiány azonban pontosan illeszkedik a marnói hagyományba, felszólítva az érdeklődőket az elhallgatott oldalak felkutatására.



Marno mindig jelen lévő, készülő, megalkotott, alakuló, be nem fejezhető Nárcisza mellé Rényi András művészettörténész, esztéta vetít elénk egy másik (?) Nárciszt, Caravaggioét. A nem tükörszerűen ábrázolt (vö. Vermeer: Egy úr és egy hölgy a virginálnál, Velázquez: Az udvarhölgyek) víztükörképe fölé hajló fiú arca részben rejtve marad előlünk, hacsak saját testtartásunkat nem igazítjuk a képhez, Nárcisz tehát nem adja könnyen magát. Rényi ezt összeveti más ábrázolási és értelmezési módokkal, Poussin Flóra birodalmának Nárcisz és Echo csoportjával, ahol az azonos művészi intenció – remekművet létrehozni – mellett az egészalakossá tett kifinomult Nárcisszal szembe Echo alakját állítja, kettejük Ovidius-féle párhuzamosságával, Caravaggio Amore vincitore-jével, ahol a „szerelem éppenséggel nem a bölcs tudás vagy az erkölcsi igazságtétel instrumentuma, hanem – ellenkezőleg – olyasmi, amelynek sem az erkölcs, sem az ész, sem a művészet nem képes törvényeket szabni”.



A kerekasztal-beszélgetés résztvevői Csuja László rendező, forgatókönyvíró, Gyulavári Ágnes tánc- és mozgásterapeuta, Hevesi Kriszta pszichológus és Ureczky Eszter debreceni PhD-hallgató, a téma Nárcizmus és művészet, Csobáka Zsuzsa moderál. Hevesi szerint a nárcizmus lehet személyiségjellemző vagy személyiségzavar, utóbbi, más pszichózisoktól eltérően, kizárólag interperszonális kontextusokban kerül elő. E körben megkülönböztetendő a libidó és az agresszió zavara. A művészet mint projekciós felület jelenhet meg lehetőségként a betegek számára. Csuja a nárcizmust egyszerre tartja reflektáltnak és ösztönösnek, a tükröződésnek mindig tragédia a hozadéka. A lefényképezés törzsi jelentése szerint a lefényképezettnek ellopják a lelkét, ezt éli meg a színész, ezért ugyan szereti, ha nézik, de magát nem szereti viszontlátni. Szó esik a Nárcisz-történet komplementer-történeteiről, Gyulavári által a kielégítetlenségtől mint frusztrációs tényezőről, az érintésről mint visszatükrözésről, szerepéről a test-én kialakulásában, és a táncban az alkotó-alkotás azonosságáról. Ureczky a nárcizmusnak Füst Milán önszeretetként való definícióját hozza, beszél a másikban való felismerés vágyáról, az én határai érzékelésének lehetetlenségéről a Facebook és a blogok kapcsán, valamint a karakterneurózisról.



Ekkor már a folyosón is állnak, és még egyre jönnek, az addig meglehetősen hűvös terem jól bemelegszik, ebbe érkezik meg Marno János, akivel Varga Mátyás költő, bencés szerzetes beszélget. És ez a melegség nem hűl ki végig. Jacques Attali nomád emberével indulunk el, Marnóval együtt járjuk az éjszakát, az álmatlanság útjait, az álmot mint sajátos értelemben vett szabadságot. A nomád poétikában kizárólagos helyet elfoglaló drámaiság láncreakciószerűsége miatt nevezi a költő nukleárisnak, amit csinál. A jó, illetve rossz vers kapcsán Marno kétségeinek ad hangot: ha valami jó, az nem az én vágyaimból következik-e, nem az én túlélési szükséglete vajon? Olvasóknak, olvasóként ír, „az ideális énemnek beszélek, de az már te vagy”.



Mesél Tereld című versének emlék-referencialitásáról, a kisfiúról, aki rossz focista, egyedül a pályán, a kapufához kötött kecskéről, harangzúgásról. Emlékekről, melyek a jelent megteremtik, sivárságát felszámolják. Nárciszról, aki „bosszúból él”, mert Marno nem kellett. Struktúráról, melyben biztonságot talál. A nem létről mint a világ természetes állapotáról, a lét nem létből való kirekesztettségéről. A szóról, amelyet beszélünk, annak „aljasságáról”, összeesküvésre való alkalmasságáról. A sírás és nevetés közé ékelődő beszédről. Nomaditásról mint biotermékről: „én szívesen vagyok bioköltő”. Szóltak régi versek és újak: Hol, Augusztus, Zajzon, Némulat, Dél, Hédi, Hommage a Beckett, Az állat, melyből: „Hetek még hátra hát, vagy napok, / amit étlen-szomjan mondhatok / majd a magaménak odaát / nekik – és kivetnivalónak.”



Szünetekben az Auguszt cukrászda híres haséival, dióval szórt pogácsáival és köményes stanglikkal pótoltuk elvesztett, egészítettük ki újonnan kapott energiánkat, míg a nap zárásaként jófajta borokkal koccinthattunk, poétika volt ez is, test és poétika.

Beszélgetünk, „tarlón mászkálunk, ahol már learattak és egyszer csak bele-belebotlunk valamibe, ami ott közben titokban megérett” – halom talált gyümölccsel térünk haza.



Fotó: Balogh Endre és Dézsi Judit