színház
Újra Csehov. És ezért újra a tradícióhoz való viszony. Mit lehet velük kezdeni? Agnieszka Olsten mostani wroclawi Csehov-rendezésében, a Samsara Discóban nem csak erre a kérdésre keresi a válszat. A nyitrai fesztivál lengyelországi Ivanov előadásáról.
Idén is megrendezték az immár tizenkilencedik nemzetközi Színházi Nyitra Fesztivált (Divadelná Nitra), melynek neve szlovákul is épp olyan furcsán hangzik, mint magyarul. A rövidebb, de továbbra is jó színvonalú program a 2009/2010-es évad európai és legfőképpen a szlovák színházak előadásaiból válogat, ezúttal a Túl a normán – Out of normal téma mentén. A fesztivál utolsó külföldi, a wroclawi Lengyel Színház (Teatr Polski) Samsara Disco című előadása valóban a normától és megszokottól eltérő nézőpontból feszeget és értelmez.
Ahogy Agneszka Olsten korábbi Csehov rendezései is – tehetnénk hozzá közönyösen. Olsten figyelme az utóbbi években egyre inkább Csehovra, pontosabban a Csehov-szövegek újraértelmezésére összpontosult. Nagy fába vágta a fejszéjét: Csehov persze csodálatos, és az interpretációk sokfélesége miatt megunhatatlan. De mégis, mi újat, s hogyan lehet mondani, avagy egyátalán lehet-e Közép-kelet-Európában, ahol a Csehov-játszás tradíciója annyira erős és megingathatatlan? Pláne a szláv színházkultúrában. Több sikeres Három nővér, a Cseresznyéskert és a tavalyi Platonov (Cím nélküli darab címen mutatták be) nagy, elismerő kritkiai visszhangot kiváltott előadásai után alighanem bizonyos: Olsten tudhat valamit.
Hogy miért beszélek Csehovról? A frappánsra erőltetett cím mögött ugyanis lényegében egy Ivanov előadás bújik meg. Mért lényegében? Mert az alaposan meghúzott (de nem átírt) drámaszöveg a darab azon aspektusait hangsúlyozza, amelyek egy szokásos Ivanov-előadás esetében vagy kimaradnak, vagy marginálisak. Ez persze magában nem lenne elég erős indok a címváltoztatásra. Az előadást Viktor Pelevin A rovarok élete című regényből vett részleteivel spékelték meg. Mindennek ellenére az Ivanov Ivanov marad.
A cím leginkább a néző értelmezését igyekszik befolyásolni. A szamszára a buddhizmus egyik alapfogalma, önmagában az evilági lét forgatagát, láncolatát jelenti. Olyan körforgás, amelybe a lélek csak az ego, a birtoklásvágy, az ösztönök, szenvedélyek által kapcsolódik be, s ez persze szenvedést eredményez. A szamszára börtön, evilági pokol, az állandó újjászületések helyszíne, amelytől csak a megvilágosodás szabadít meg. Ebben a bizonyos szamszárában diszkóznak a szereplők, kiutat keresve és akarva.
Egyaránt veszélyes és ötletes dramaturgiai húzás (a szó mindkét értelmében), hogy a központi karakter köré szerveződő darabból eltűnik a főszereplő, egy lesz a többi közül. Szinte minden karakter egyenértékűvé válik, s ez a késői Csehov-darabokra emlékeztet. E megoldásból kifolyólag példuál a Lebegyev családot és Babakinát nem csak a címszereplőhöz fűződő viszonyuk határozza meg.
Meglepő változáson megy át Borkin figurája is. Miközben hangsúlyossá válik, ő testesíti meg korunk self-made man típusát: fiatal trendy fiú, nem a szokásos idősödő alkoholista. Ügyeskedik, halászik a zavarosban, bulizik, próbálja kézben tartani az életét, és nem érti a cselekvésképtelen Ivanovot. Ugyanakkor filozófus alkat is. A létmetaforákkal teli Pelevin-részletek többségét ő mondja el. Mirosłav Haniszewski alakításában igazi kortárs Arlecchinóvá válik: a plasztikus mozgás, a gesztusok, a karakterének ellentmondásossága, a dinamika alakítását a többiek fölé emeli.
A darab aktualizál, ami az ő figuráján érződik leginkább. Így darabot rendezni szinte bátor döntésnek tűnik figyelembe véve, hogy a mai közönségnek már gyakran elege van ebből az állandó aktualizálásból. Itt működik: a korabeli pusztuló orosz felsőbb középosztály, noha nem szájbarágósan, a mai globalizált társadalom farkastörvényei közt tehetetlen középosztályra változik.
Az előadás mintha minden részletében a hagyományos pszichológiai realizmuson igyekezne túllépni. Szöveg szintjén ez elsősorban a Pelevin-fragmentumoknak köszönhető: a szereplők lelki vívódása túllép önmagán, és az általános létproblémák felé irányul. A szereplők személyre szabott keresztjének és kereszt-útjának konkrétsága ugyanazon absztrakt kérdés felé mutat: Mért van szenvedés? Mért van elmúlás, halál? Innét nézve nyer értelmet a frivol cím, s az imént említett kereszthordozás felcserélhetővé válik a szamszára fogalmával. Pelevin absztrakt módon és metaforában ugyanazt a kérdést teszi fel, amit a Csehov-karakterek konkrétan, a maguk életére vonatkozóan.
Pelevin látásmódja közel áll a buddhizmus eszmerendszeréhez: miért vagyunk mi éjszakában repülő, bolyongó bogarak, miért követjük a fényt, és mért döglünk bele, amint elértük, és megégtünk? A darab szereplőinek tragédiája általános emberi tragédia: a múlandó világ szenvedély-szenvedés körforgásából való kitörés, vagyis a megvilágosodás lehetetlensége.
Ez a pszichologizásból nyíló metafizikus szempont a rendezésben is megnyilvánul. A jelenetek egymásba úsznak, még nem ér véget az egyik, már új szereplők jelennek meg, s már el is kezdődik a másik. A hasonló átmenetek vannak a színészi játékban: A klasszikus, lélekelemző Sztanyiszlavszkij-játékmódba mozgás-etüdök, koreográfiai betétek illeszkednek. Éles váltások azonban itt sincsenek. Az átmenetek folyamatosak – akár a szövegből szövegbe, jelenetből jelenetbe, koreográfiából játékba – s ez valami különös, meditatív lebegést kölcsönöz az előadásnak. A színészek puszta, üres térben játszanak a színpad mélye felé emelkedő parkettán. A lassú, lelkizős önelemzést pergős, temperamentumos megnyilvánulások váltják. Ez a meg-megszakított csönd azonban itt-ott elveszíti telítettségét, és unalmassá válik.
Joggal merül fel a kérdés, vajon ennyire kevés és ennyire minimalista eszközökkel ábrázolt, metafizikába emelt vívódások esetén elkerülhető-e, hogy a közönség unatkozzon? Vajon elegendő-e a láthatóan aprólékos elemzés, az alapos színészi munka? Lehetséges-e puritán eszközökkel a színházban létkérdésekről beszélni? 
Vitathatatlan, hogy a Samsara Disco előadása Olsten következő sikeres és izgalmas Csehov-újreértelmezése. Az eddigiekkel ellentétben nem írta át a szöveget, ám továbbra is a szöveg manipulálásából, illetve ezúttal kompilálásából indul ki. A színházcsinálás fő pillérei Olsten számára az alapos dramaturgiai munka, a beható pszichológiai elemzés és az elmélyült s letisztult színészi munka. Hogy kell-e több ennél? Legyen ez már ízlés dolga.
Samsara Disco
Lebedev: Wojciech Ziemiański
Dima: Marcin Czarnik
Anna, Sara: Katarzyna Strączek
Ivanov: Michał Majnicz
Gróf: Tomasz Wygoda
Saša, Nataša: Dagmara Mrowiec
Zinajda Sawišna, Marina: Bożena Baranowska
Babakina, Marina: Anna Ilczuk
Lvov: Jakub Giel
Dramaturg: Bartosz Frąckowiak
Díszlet: Joanna Kaczyńska
Fények:Wojciech Puś
Zene: Marcin i Bartołomiej Brat Oleś
Koreográfia: Tomasz Wygoda
Rendező: Agnieszka Olsten
2010. szeptember 27.
Teatr Polski, Wroclaw
Színházi Nyitra Fesztivál
Fotó: Száz Pál
Szerzők
-- Száz Pál --
További írások a rovatból
