Az Európa kulturális külvárosában felépült épület, amibe a városi, a megyei és az egyetemi könyvtár költözött, az új hangversenyterem közvetlen közelében található, ami egyelőre a MÜPA környezetével vetekszik. Egy elhagyott, vagy egy működő benzinkúton keresztül tűnik fel a kontúrja a forgalmas útról érkezve. Szó sincs arról, hogy az épület bármiféle közösséget vállalna a környezetével, kifogástalan, enyhén sápadt megjelenésével a lepukkant térben úgy áll, mint aki egyértelműen tisztában van az értékeivel, azzal a meggyőződéssel, hogy aki alkalmazkodni fog, az nem ő lesz. Ezt az érzést a szemlélő is rögtön magáévá teszi, nem számítanak a bádogbódék, nem számít, hogy nincs út, csak sár, az épület vonzása erős.

A tömeg finom és tőmondatként megfogalmazott mozgása a mérete miatt erőteljes megjelenést eredményez. Egy transzparens és egy tömör tömb metsződését láthatjuk, amely egy felhő-szerű anyaggal burkolt, értelemszerűen a transzparens oldalon üveggel. A kőburkolatra és az üvegfelületre is ugyanaz a minta került.

A tömör felületen megjelenő nyílások a gesztust túlzottan erősítve kimértséget és némi hivatalosságot adnak az egyébként is tiszteletet parancsoló megjelenésnek. A tiszteletet az épülethez vezető klasszikus lépcsősor is tudatosítja: a tudás szentélye az, ahová éppen lépegetünk fel.

A képre kattintva az épületről készült videó nézhető meg a 6b.hu-n.

Az épületet kifejezetten a város vendégeként szemléltük, az épület funkciója - az EKF kifejezett szándéka mellett, miszerint új, kíváncsi és értő látogatók érkezzenek a városba – mellékes, mivel a turisták könyvet kölcsönözni valószínűleg nem fognak (egyébként látogatásunkkor a könyvtár részbe éppen nem lehetett bemenni). Amit a látogatóknak nyújt az épület, az az előcsarnokban és egy szinttel lejjebb történő térben esetenként történő kiállítás, illetve a kaptárként elhíresült Zsolnay kerámiával kirakott köztes tér, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni – pedig nem lehetetlen, mivel az említett tér a bejárattól jobbra, tulajdonképpen félreeső helyen éli életét.

Megérkezéskor a ház nem kényezteti a látogatót, a markánsan emelkedő épülettömeg a bejutás után szűkössé válik: az előcsarnok méretéhez képest alacsony belmagasság elbizonytalanítja a beérkezőt. Egyelőre a tájékozódási pontok sem egyértelműek – a balra lévő recepció/porta kivételével – a vertikális kapcsolat kijelölésének hiányában. A tekintetet és a mozgás irányát a „kaptár” íves formája vonzza, ami a valahonnan valahova történő eljutás reményét adja, ennek ellenére a bejárattól élesen jobbra fordulva érhető el a bejutási pontja.

Hozzá kell tenni, hogy ez a bizonytalanság a könyvtárban megszűnik az egybenyitott terekben, ahol folytonos a vizuális kapcsolat a „kaptár” külső falával, ami ezáltal folyamatos viszonyítási pont az épületen belül: a „kaptár” mint referenciapont az egész épületben térben és időben jelen van – miután megismertük, az épületet elhagyva is érezhető, és tulajdonképpen látható az épületet kívülről szemlélve. A kint vs. bent érzés az épületen belüli tartózkodást (egy körrel beljebb) a „kaptáron” belül, illetve a „kaptáron” kívül érzésre redukálja, ami végeredményben ellentétes a fizikai és szellemi bent és azon kívüli állapottal.

A „kaptár”  titka az elemi forma, amihez rengeteg kapcsolódási pontot találhatunk, ha megkaparjuk a tudat(talan)unkat illetve a magával ragadó Zsolnay burkolat (Nagy Márta Univerzum című munkája), melybe néhol eozinmázas darabok is kerültek.

Az épületen belüli elhelyezkedése a teret megismerve, befogadva lassan a helyére kerül, ahogy a szemlélőben is közelít az épület valóságos és a tervező fiktív súlypontja egymáshoz.  Egy idő után az embernek az az érzése, mintha az építkezés alatt egy falat kibontva, véletlenül akadtak volna az évezredek óta ott lévő teremre, akár az ókersztény sírkamrákra, amit szintén feltétlenül meg kell néznie a Pécsen járó idegennek.