A címnél már elakadok. Ízlelgetem a hármasságot lásd Atya, Fiú, Szentlélek. A teljesség ígérete. A madárszabadító erős szó: váratlan, új, mégis archaikus, ízes, gondolatébresztő, és ami manapság nem mellékes, figyelemfelkeltő. De akkor hova tovább? Felhő? Szél? Folyó? (Meglesz.) Tűz? (Az is; mindkettő elsősorban képekben, szerencsére.) Ha elég volt egy összetett szó címnek Szaladják István az Aranymadár rövidfilmjéhez, elég lett volna egy nagyfilmhez is, az egyenes arányosságról szívesen lemondok egy jó címért cserébe. Tarkovszkijnak is elég volt az Áldozathozatal, hogy ne menjünk messzire.

Már a vetítőben. Hallgatom a „költői” szöveget, mondjuk verset a film elején, és felsejlik bennem a gyanakvás: lehet, hogy most a film történetét hallottam? „Találkozunk, és valaki meghal.” Etc. Gyorsan elhessegetem a rosszindulatú gyanakvást: nem, az nem létezik. Ha van egy ilyen szöveg a film elején, az csak átvitt értelemben, azaz mint értelmezendő alkotás lehet ott; esetleg hangulatkeltés céljából; vagy megcáfolandó – hirtelen majd előhúznak a végtelen búzamezőben pár Kalasnyikovot, tízszeresére gyorsul a film és madarakra vadásznak mindahányan. De megtörténik. Illusztrálja a film a verset, még a madárszabadító, Atyec agyonverése (szigorúan ütemre, semmi vandalizmus, elvégre ez egy költői film) is megjósoltatik szó szerint. És nem, ez nem lehet – a film végén megismétlődik a legelején elhangzott szöveg: keretes a szerkezet!

Csak kis mértékben menti a menthetetlent, hogy a film kinyilatkoztatásszerű, kínosan leegyszerűsített, gyakran ostoba mondatai orosz nyelven hangzanak el. De a nyelvi és gondolati csúcspont („A halott madár nem énekel.”) bekövetkezte után már édes mindegy. Mert ez se nem filozófia, se nem költészet, ez a nagy büdös verbális giccs, és ehhez az álbölcseleti, pszeudo-zenista kijelentéshez képest inkább a Két lúd disznót győz szólást tetováltatnám az alkaromra.

A főszereplők kiválasztása is tovább erősíti a didaktikát. A madárszabadító embert játszó festőművész (Robert Ovakimjan) szép ember. Arca ikon, mozdulatlan, szemeit az égre veti, az arany glóriát a búzamező adja. Pont olyan, amilyennek lennie kell egy madárszabadító kisiparosnak. A Vászkát alakító fiú (Danyiil Oszipov) annyira gyerek ehhez a szerephez, hogy játsszon akár elfogadhatóan, kis tokájával és tejfölösszájú képével még az Amerikai pite orosz remake-jének szereplőválogatásáról is kivágták volna, nemhogy a megvilágosodás folyamatát végigjáró, és az új kiválasztottá válás önfelszámoló folyamatát elvigye a hátán. Amikor elhangzik az ominózus valakimeghalos mondat, még az a lehetőség is számításba jöhetett volna, hogy a fiú hal meg, ha nem is fizikai értelemben. Hanem egy másik ember lesz a film végére. Akinek már más problémái vannak, ha vannak, mint eladdig. Ehelyett az egyetlen is megoldódik, át tud kelni a folyón a révész segítsége nélkül, misztikus úton, és nem tudjuk meg hogyan, nagy megkönnyebbülésre. Az „áldozat”, amit ezért hoz, egy madár elengedése, mi más lenne.

Akár a buddhizmus, akár a taoizmus, akár a pravoszláv, akár a keresztény értelemben vett „egyszerűség” nem egyszerű. A Madárszabadító film képei sem egyszerűek, miért kellene egyszerűnek lennie a szavainak? Ha már van szövege a filmnek, miért nem így hangzik: „Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közűl egy.” (Hegyi beszéd, Máté evangéliuma 6. rész, 28–29.) Vagy Robert M. Pirsig (A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete) stílusát követhette volna a dialógusok írója, a rendező: „Furcsa, hogy az igazság ott kopog az ajtódon, te meg kiszólsz: »Most kell jönnöd neked is, amikor az igazságot keresem?« Az utolsó kockáig végiggondolt képkivágásokkal, hatalmas totálok és arcközelik ellentétező egyensúlyával (lásd még Sára Sándor), vízszintes irányú kameramozgással, akár éjszakai körsvenkkel tartja bódulatban a szemet az operatőr és a rendező. A természet fényképezése, legyen az a széltől mozgó búzatábla, víz folyása, felhők szétpezsgése, tűz mozgó árnya mind nagyszerű, aprólékos munka. A film vizuális világa önmagában valószínűleg közelebb vinne annak az ideának az eléréséhez, amit a rendező egy interjúban megfogalmazott: „Egy műalkotást szerettem volna a szó valódi értelmében, ami egyszerre átélhető, de egyben vonatkoztatási pont a saját életünkre, s épp emiatt egy kicsit példázat is, és egy kicsit távolságot is tart. Olyan érzetet igyekszik kelteni a nézőben, amelyet a hétköznapi életben ritkán él meg: a csend, a lenyugvás, valamint egyben a fényteliség érzetét.” Nehéz elfojtani a kísértést, hogy ennek az idézetnek a mélyére nézzek, kezdve az „igazi” műalkotás mibenlétének kérdésével. De egyetlen szó mellett nem lehet elmenni: a csend! Kérem, ebben a filmben kevés a csend! Monológok, dialógok, zene és atmoszféra zeng folyamatosan, ami hiányzik, az éppen a csend. Némafilmet, közel némafilmet kellett volna ebből az alapanyagból csinálni, hogy „igazi” legyen. Hogy feladja a leckét. Így csak operatőr-jelöltek számára lesz első osztályú oktatási segédanyag. A film verbális szintje rávágja az ajtót a nyitott műre (Umberto Eco), és spiritualitás dimenziók helyett egy zárt szobában találja magát a nyájas befogadó, ahonnan csak kitörni akar, de mielőbb.

Amikor egy Krzysztof Kieslowski nevű egykori pályatárs a tízparancsolathoz nyúlt, mint filmtémához (leírni is elképesztő, először tévéfilmeket készített belőlük) leginkább arra figyelt oda, hogy „egyszerű” eszközökkel, de kiváló dramaturgiával és dialógusokkal 20. századi ellenfénybe állítsa az évezredes törvényekkel való emberi küzdelmet. Semmi nem „egyszerű”, sem a művészetben, sem az életben. Az értelmiségi lét pedig végképp nem volt az soha. Ez a film – művészfilm, és szimpatikus, de csalárd álmodozás volna azt remélni, hogy „megszólítja az alvó tömegeket”, ahogy ezt a film producere (Muhi András) nyilatkozta. Akikhez eljut majd Szaladják István alkotása, azaz a filmrajongó és filmértő közönség, vagy nagy tetszéssel fogadja majd, csak az erős vizualitást és a mainstreammel szembehelyezkedő attitűdöt méltatva, és elmegy a film egésze mellett, vagyis a mű nem éri el célját. Vagy nem vesz tudomást a magyar feliratról, és elképzeli, milyen lenne egy „igazi” műalkotás.

A keretes szerkezet használata ezek után számomra is kötelező, tehát végezetül Tarkovszkij és az Isten vannak még hátra. Andrej kolléga filmek készítése mellett sűrűn klimpírozott az írógépén is. Magyarul is megjelent írásaiból (A megörökített idő) idézek két mondatot: „A modern kor útkereszteződéshez érkezett, és dilemma előtt áll: vak fogyasztóként új technológiák kérlelhetetlen fejlődésétől és az anyagi javak további felhasználásától teszi függővé további létezését, vagy pedig rátalál a szellemi felelősséghez vezető útra, mely végeredményben nemcsak személy szerint neki, hanem a társadalomnak is mentsvára lehetne. S az ember visszatalálna Istenhez.”

Két legyet egy csapásra – látszólag. Mintha Tarkovszkij pontos mondatainak summája volna történetté téve a Madárszabadító, felhő, szél című magyar filmben: választani kell a keresztúton, nem lehet több irányba menni egyidejűleg. Útirányt lehet változtatni, de amin elindulsz, az nem lesz tét nélküli. És nem történnek nagy dolgok áldozathozatal nélkül sem. Ezeken a pontokon összecseng a két alkotó elképzelése a világ állapotáról. Tarkovszkij Áldozathozatalának verbalitása azonban közel egyenrangú a képekével, pont azért, mert a fogalmi gondolkodást és a művészetet verbális és vizuális szinten is képes volt elválasztani. Egy eszme regénnyé válása vagy megfilmesítése, ha nem tud elszakadni a kinyilatkoztatásoktól, elveszíti a tétjeit sorban, nem válik művészetté.

Ha a Teremtő kihagyta volna az Édenkertből a jó és gonosz tudásának fáját, a kígyót és a kíváncsi Évát, nem létezne művészet. De ezzel a túlbiztosított, hármas dramaturgiai csapda beépítésével a legnagyobb művészek között tarthatjuk nyilván.