Nyilván nem az egészet. Próbálkozni persze lehet. És nyilván kell is. Hiszen az idő nem áll meg: a legtöbb nagyöreg már maximum csak a nappalink vendége lehet, digitális-virtuális formában. A 60-70-es évek zenéjét élőben nemsokára már csak feldolgozás-együttesek fogják játszani, így aztán egyáltalán nem mindegy, hogy milyen elvárásokat alakítunk ki, ha engedünk a belülről folyamatosan kapirgáló nosztalgiának. A Letz Zep managementje, a szakma nagyjainak (és a Led Zeppelin volt tagjainak) nyilatkozatai, ill. a világháló digitális emlékezete mind az eredeti minél hűebb, minél precízebb reprodukálásának ígéretét nyújtotta. Amit aztán maradéktalanul meg is kaptunk.

A színpadkép igencsak puritán volt, mintha egy 60-as évekbeli TV-közvetítés vagy klip hátteréül szolgált volna: semmi cicoma, díszítés, ami elvonhatná a zenéről a figyelmet. Ezekre a fadeszkákra (!) robbantak be a brit zenészek rögtön az örökzöld Rock & Roll – Celebration Day – Black Dog triumvirátussal, és aki elég magasan-távol ült, azt bizony a szeme is könnyen megtéveszthette. Billy Kulke énekes egy az egyben az öregedő Plantre hajazott, talán kicsit szőkébb kiadásban, és mikor úgy az első szám felénél a magasait is a helyükre rakta, tagadhatatlan volt az – erőltetés nélküli – hasonlóság hangjukban.

A szolid csípőmozgás, a koreográfia mind a helyén volt – csakúgy, mint Simon Jeffrey dobosnál, aki szintúgy görnyedten és intenzíven nyomta a 2/4-et, mint Bonham mester. Steve Turner basszusgitárosnak és billentyűsnek volt a legkönnyebb dolga ezen a téren, hiszen John Paul Jones nem éppen exhibicionizmusáról híres, viszont hálistennek basszusgitárját olyan hangosra és pengeélesre állították, hogy bizony sokaknak átrendezhette élvezetes játéka a szívritmusát – és amikor a No Quarter muzikális-misztikus utazása alatt főszerepbe került, méltán bizonyította rátermettségét.

A rivaldafényt természetesen a Jimmy Page bőrébe bújt Andy Gray élvezhette leginkább, aki, valljuk be, hangról hangra hozta a nem éppen egyszerű gitárfutamokat, a blues-rock alapvetésének számító riffeket – és igen, a számok közötti fel- és levezető gitárnyúzásokat, szinte már túlságosan hűen adva vissza Page előtérbe „tolakodását”. Sőt, a „gitárszóló hegedűvel” mutatvány sem maradhatott el, amit a pszichedélia egyik elsőszámú himnuszának tekinthető Dazed & Confusedba applikáltak bele, szokás szerint.

Szinte az összes elmaradhatatlan „LedZep-kelléket”, közhelyet felsorakoztatták, így a dobszólót is a Moby Dick közepén, ami végre lehetőséget adott az egyébként hajszálpontos Jeffrey-nek, hogy megmutasson valamit a Bonham-szellemiségből és némi őrületet csempésszen a metronóm-ütések közé, még a puszta kézzel, ütő nélküli dobolást is bemutatva.

Ezt leszámítva csendben csordogált a több mint két órás előadás első fele. Olyan csendben, hogy Kulke többször „be is szólt” a következetesen hallgató közönségnek, hogy énekeljenek már végre, ám elég hamar feladta hiábavaló próbálkozásait. Igaz, a koncert az első negyed óra után kissé leült, az olyan számok, mint a Houses of the Holy vagy a What Is and What Should Never Be nem mozgatták meg a közönséget, akik leginkább csak a klasszikusokra izgultak, mint a már említett, amúgy a koncert egyik érzelmi csúcspontjának számító melankolikus-melodikus No Quarter, vagy a Zep talán leggyakrabban lenyúlt száma, a Kashmir.

Azért az ülőszékeken mozdulatlanságra kárhoztatott, nagyrészt középkorú publikum a performansz végére beindult, és bőven adott munkát a Sportaréna munkatársainak, akik próbálták kedvesen, de azért határozottan visszaültetni őket a helyükre, hiszen a rövidített A dal ugyanaz marad program bőven tartalmazott mindenki által ismert és szeretett dalokat. Amolyan „Led Zeppelin mindenkinek” műsort hallottunk, Heartbrakerrel és Immigrant Songgal, Misty Mountain Hoppal és természetesen Stairway To Heavennel.

Szóval, minden adott volt egy kellemes koncerthez. Egy kellemeshez, igen. Csak épp az ihletett „téboly”, az a mérhetetlen belső tűz hiányzott – a Letz Zep zenészei kedvesek voltak, aranyosak, vagyis veszélytelenek.

Aki felmegy azokra a bizonyos deszkákra, tudnia kell meghalnia, estéről estére, a színpadon. Még ha más zenéjét is játssza. Pláne, ha a Led Zeppelinről van szó. Akiknek muzikális alkotása még DVD-ről nézve is olyan, mintha egy transzállapot lenne, kötetlenül áramló hipnotikus érzelem- és gondolatfolyam – tiszta emocionális őrület.

Ezért lehetett, hogy Andy Gray gitárfutamai – amiket Page mintájára minden második szám előtt vagy után előadott – unalmassá, felesleges kellékké váltak, még ha a 70-es években ezek elmaradhatatlan védjegyei voltak a Zep fellépéseknek. Pont az a mérhetetlenül mély atmoszféra hiányzott, amibe belesüppedve nem keresgélünk egyfolytában megragadható dallamok vagy refrének után…

A legambivalensebb személy pedig éppen a sokat dicsért Billy Kulke volt. Néha enerváltnak, nem túl meggyőzőnek hatott teljesítménye – és nem arról van szó, hogy nem tudott mindent el- vagy kiénekelni, hiszen arra már maga Plant sem képes.

Egyes számokat mintha csak kötelességből tolt volna el, lelkesedés nélkül – máskor viszont láthatóan ugyanúgy beleélte magát az előadásba, mint neves „ikertestvére”. Főleg a „szabad” jammeléssel átitatott számok, mint a Dazed & Confused és a Whola Lotta Love voltak ilyenek, amikor aztán tényleg elengedték magukat a doppelganger zenészek, és pár percre átvillant a következetesen és hiba nélkül alakított szerepek – amiket a megfelelő ruhákkal is igyekeztek erősíteni – mögül a saját kreativitásuk.

Egy tribute bandának sem szabadna a tökéletesen professzionális mimézis szintjén megmaradnia – már ha nem egy egyszerű bulizenekart, hanem egy minden lemezén és koncertjén (is) kísérletező, innovatív együttest akarnak életben tartani a színpadon.

A Letz Zepet ez a 20-30 percnyi őszinte és felszabadult pillanat mentette meg attól, hogy vérprofi, ám szellemiségében hiányos tribute – azaz „tiszteletadó” – zenekar legyen, és adott létjogosultságot a múltidézésnek. Egyszóval, a Letz Zep korrekt volt.

A Led Zeppelin pedig zseniális, és ez így van jól.