A konferencia az elmúlt két évtized esszéisztikájával foglalkozott, célkitűzése szerint az esszéhagyományt nem történeti és nem elméleti nézőpontból kívánta közelíteni. Mindazt, amit a magyar és a világirodalom ezen a téren elért, adottságként vették, és kézzelfogható, pontosan körülírható, a mának szóló tanulságokat fogalmaztak meg.

Dunajcsik Mátyással (akiről később egyéb is kiderül) az esszé történetiségétől rugaszkodva el a folyton változó kritériumokról beszélgettünk – a Műút gáláns vendégül látásának köszönhetően vörösboros őzpörkölt és ropogós pisztráng között – arról, hogy a XVII. századtól több alkalommal volt megtapasztalható radikális átfunkcianizálódás. A személyesség az esszé fontos ismertetőjegye lehet – Radnóti Miklós megfogalmazása szerint „a fürkésző és kutató ne tegye zárójelbe saját személyiségét” –; mint ahogyan a kérdésfeltevés is – Selyem Zsuzsa Cervantes nyomán „nem a lényeg a lényeg, hanem a feléje vezető út” –, eltekintve a dogmatikus esszéktől, amelyek nem a vélemények folyamatos alakulását tették lehetővé, hanem alakítani voltak hivatottak azt.

Itt átcsúszunk a zsarnokságanalízisbe, és a konferencia szellemiségét meghatározó kérdésbe, miszerint a magyar esszéirodalom hogyan kerülte ki az éppen aktuális kérdéseket, ezáltal maradva távol a „civilektől”. A szélesebb társadalmi diskurzusra helyezve a hangsúlyt kell újratölteni az esszé műfaji meghatározásának kereteit, reflektálva a mai problémákra. Dunajcsik szerint úgy, hogy közben az ne legyen politikai, ne legyen bulvár. Nádas, Eszterházy, Kertész apropóján a német példával él, ahol a szellemi élet eseményein, köszöntőbeszédekként stb. létrejött írások hozzák leginkább testközelbe az esszé lényegét. Nálunk meg talán először a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak kellene nyilatkozni ahhoz, hogy a magyar sajtóba visszakerülve annak visszhangja legyen, mondja mosolyogva, hogy jól megjegyezzem: az intézményiség kérdése a legfontosabb a párbeszéd lehetőségének megteremtéséhez. Radnóti Sándor és Selyem Zsuzsa előadásait követően korreferátumot tartottak, és a kerekasztal-beszélgetésen vettek részt beszélgetőtársamon kívül Bazsányi Sándor, Karádi Éva, Mészáros Sándor, Milián Orsolya, Radics Viktória, Takács József és Vári György. Bán Zoltán András pedig így értékel „ha nem kérdezik meg, mi az esszé, tudjuk, ha megkérdezik, nem tudjuk”.

A képregényszekciót Lakatos István, a Műút állandó szerzőjének alkotásai képviselték. A tárlatot k.kabai lóránt nyitotta meg, felhívva a figyelmet a kiállított darabok különlegességére, miszerint azokon egymás mellett szerepel a szerző eredeti rajza és a nyomtatásban megjelenő kép. Különbségkereső, érdekes játék, engem egészen lenyűgözött. A Címlapsztorit – a Műút-címlapokon és belső borítókon szereplő képzőművészeti alkotásokból rendezett kiállítást – Zemlényi Attila nyitotta meg. Elbóklászva a képek között leginkább Csabai Renátó lezárt szemhéjú, feketekönnyű portréját szerettem. Gondolkodtam is, hogy miért. Béki István performansza színesítette az estét egy kis fejre drótozott sertés (marha?) májjal és a vonatkozó (?) remekbe szabott verssel.

Felolvasók a második napon a Hajtűkanyar irodalmi csoport tagjai voltak, őket k.kabai lóránt mutatta be, velük beszélgetett. Hatuk közül négyen voltak jelen: Kupa Júlia, Palágyi Ildikó Brigitta, Tallér Edina és Zilahi Anna, a csoport nevének szerzője, aki a hajtű lényegét így foglalta össze: „olyan hegyes, hogy bárkit meg lehet ölni vele”. Ennél a pontnál csapott le rájuk a moderátor egy asszociációs játékkal, elsőként az ölést dobva be, mire Zilahi nem ismételte meg, hogy hajtű, Tallér viszont mondta, disznóvágás, kabai pedig feladta, pedig lettek volna még jó szavai: könyökhajlat, zsír/háj – ezt még nem döntötte el, és ölelés.

Az újdonságokra koncentráltunk innentől: a Szabad az Á-ban havi rendszerességgel rendeznek irodalmi klubot, létrehozták többedmagukkal (Kerber Balázs, Hegadűs Ágota és jelen cikk szerzője) az Irodalmi Sátor Egyesületet, mely a jövőben a fesztiválokon és egyéb programokon való részvételt szervezi, valamint beszéltek a Placcc Fesztiválról, mely kezdeményezéshez a JAK-kal együtt csatlakoztak aktivistákként, szórva a kortárs irodalmat. Figyelem, szeptember 24-étől indul az irodalmi razzia! Nem minden szélvédőn talált mikuláscsomag után kell büntetést fizetni. Azért érdemes megnézni, hogy valóban verset találsz-e a nejlonban, akkor meg már olvasd is el.

Olvastak ők is, A Valuska-naprendszer-t (Z.A.), az Emlékezz-t (K.J.), a fél öt-öt (P.I.B.) és az Eileithüá-t (T.E.), és még egy kört, szombaton mindent prózában mondva el: gőzölgő orrú ámbráscetet, nyálfolyós álmot, december 13-at és velős pirítóst. Végül a csoporthoz tartozásról, a szakmaiságról esik szó, szükségszerűen a dzsenderről, ami ellen az író(nő)k nem tiltakoznak: mint Kupa fogalmazott, felvállalják, hogy nők, „de nem támadó jelleggel”. Megtudjuk még, hogy Tallért meghatározta Miskolc, de többet nem, valamint azt, hogy Palágyi előző életében ló volt.
És miközben várunk a Műút Nívódíjak átadására, kabai a kávézóban megmutatja (magán) a cinefestes pólót, hogy nézzük meg jól, hol találjuk rajta a Műút logót. A helyes választ, miszerint a „gyúrós karján”, nem találjuk el. Az viszont most kiderül Dunajcsikról, ami az elején nem, hogy mi az az egyéb. A díj nyertesei: szépirodalom: Bán Zoltán András, kritika-esszé: Dunajcsik Mátyás, művészeti írás: Perneczky Géza, képzőművészet: Seres László. A díj szimbolikusan egy-egy miskolci bazaltkocka, rajta út, műút, boldogság; mint Dunajcsik mondja, hogy másként, mint boldogan: „utcakövekkel az értelmiségieket”.

1

2

3

4

5