Wagner, úgy tűnik, kihagyott egy jelenetet a Tannhäuserből: nem írta meg a pápa és a címszereplő kettősét, a kegyelemkérést, a kiátkozást, pedig milyen kézenfekvő lett volna. De a zeneszerzőt nem ez érdekelte, ráadásul nem kevés nehézséget került ki az egyébként evidensnek mondható jelenet kihagyásával. Megjelenítés helyett a címszereplő maga meséli el, hogy is esett az eset Rómában, ahova minnesängerünk bűnbocsánatért ment el, mert Vénusznál élvezte a szerelem gyönyöreit. Johan Botha mint Tannhäuser ezt őrült, beteges látomásként énekli, játssza. Claus Guth rendezésében gyakorlatilag az egész Vénusz-szál vízió.

Ez a Tannhäuser Heinrich egy helyét nem találó, hatalmas ember, már az első megjelenésekor bőrönddel a kezében jön-megy, csetlik-botlik, próbálja az embereket, sőt Vénuszt s Erzsébetet, a nagy szerelmet beazonosítani. Ám az emberek rá se néznek, továbbmennek. A gondolat talán az opera végéből származik, ahol is a visszatérő Heinrichet Wolfram egy pillanatra nem ismeri fel. Vénusz és Erzsébet ráadásul nagyon hasonló, összekeverhető figurákká lesznek az előadás folyamán, ruhájuk is mintha felcserélődne, s végig bármely pillanatban megjelenhet a „másik”, az épp jelen nem lévő. Ha másképp nem, Heinrich képzeletének kivetüléseképpen. Az ötletet feltételezhetően a zene szolgáltatja, ahol vissza-visszatér a Vénusz-barlang témája vagy a Wolfram által oly szerelmesen énekelt „Elisabeth”-motívum, de még az euforikus kettősük kis figurációja is fel-felcsendül a későbbiekben. Eredetileg tehát csak a második felvonásban találkoznának, Claus Guth azonban megteszi az első felvonás záró pillanatává, hogy Heinrich és régi szerelme egymással szemben találja magát.

Franz Welser-Möst vezényletével nagyon finom megoldásokat hallhattunk, elegáns mozdulatok, nyugalom s uralom jellemzi dirigálását. Ennek (is) köszönhető, hogy a zenekar megy vele, és az énekesek és a zenekar közti kapcsolat, párbeszéd rendkívül szépen működik. Külön kiemelném a frenetikusan sikerült nyitány után nem sokkal hallható Pásztorfiú–Zarándokkar–Tannhäuser–zenekari kíséret „kvartettet”, ha nevezhetem így. A Pásztorfiú egyébként Tannhäuser-ruhás figura – kicsiben. Nem itt kezdődik azonban a címszereplő alakjának kettőzése. Heinrich ugyanis már az első jelenetben önnön tükörképével együtt jelenik meg, s ez a képmás beszél Vénusszal, ez próbál tőle elszakadni, elmenekülni – ez játszódik tehát a valóságos fiugura képzeletében, a színpadra gyönyörűen felépített színpad-díszletben.

A díszlet pazar. Valós, ma is létező építményeket álmodott ide a díszlet-jelmeztervező Christian Schmidt. Csak semmi középkor, csak semmi német föld. S valóban lélegzetelállítóan nagyvonalú a kivitelezés. A második felvonás „csarnokát” látván, ami a trubadúrok dalversenyének a helyét adja, hallatszott is, ahogy eláll a közönség lélegzete. A tetszést az is kiválthatta, hogy felismerték, történetesen állami operaházuk egyik díszes termét látják maguk előtt.

A harmadik felvonás egy elmegyógyintézetben játszódik, s a képzeletben, lázálomban visszatérő zarándokok valódi elmebetegek. Ami érthető is, ha arra gondolunk, hogy Heinrich elment Türingiától vagy éppen Bécstől Rómáig s vissza, májustól őszig, s még feloldozást sem kapott. Ebbe bele lehet őrülni. Nem csoda tehát, ha Heinrich mintegy a Vénusznál történtek folyományaként a zarándoklátomásával bolondokat vizionál, mikor ő maga bolondokházában fekszik eszméletlenül, ugyanis immáron többedszer összeesett az előző rész végén.

S a legszebb jelenet, szerintem az előadás egyik csúcspontja úgy színpadi elgondolásban, mint zenei kivitelezésben: Erzsébet az ágyban fekvő Tannhäuserhez hív egy ápolónővért. De hiába. „Nem jött vissza” – énekli. Az eredeti elképzelés szerint ezt úgy kell értenünk, hogy a zarándokokkal nem tért vissza, e szerint a felfogás szerint pedig azért nem, mert meghalt. Az eredeti szöveg és zene nagyon frappánsan és finoman kap új jelentést ezáltal. Anja Kampe Erzsébet-imája már-már kibírhatatlanul szép, végig érzelemtől, őszinteségtől feszített (szó nincs brechti eltávolodásról ezen a tájékon!), és mondom, végtelen harmonikusan lélegzik együtt a zenekarral, illetve az ővele. S ha az embernek mindez nem lenne elég, amikor egyébként azon gondolkozik, hogy tulajdonképpen ez az ártatlan lélek miért könyörög bocsánatért, akkor válik világossá: azért, mert öngyilkos lesz. Beveszi Tannhäuser gyógyszereit, s ezzel megoldja, hogy hamarosan együttlegyenek.

Következésképpen nem tenne másképp az Erzsébetbe szerelmes Wolfram von Eschenbach trubadúrkolléga, barát sem, aki miután gondosan, de problémamentesen, bámulatos nyugodtsággal gyertyát gyújt Erzsébetnek, előveszi a pisztolyát, s az Esthajnalcsillaghoz szóló éneke alatt magára fogja. Neki nem sikerül az öngyilkosság, mert Heinrich, mint egy holdkóros megjelenik, és előadja a már említett római látomását, s Wolfram kénytelen elállni szándékától.

Matthias Goerne Wolframja fantasztikus, hangjának, értelmezésének mélysége, melegsége Erzsébetéhez hasonló, az övével áll párban, muzsikálásában benne van a nő iránti vonzalma. Johan Botha pedig végig zseniálisan alakítja a reál és képzelt világ, illetve Vénusz és Erzsébet közt ingadozó, hol imára térdelő, hol önmagából kikelő figurát. S úgy tűnik, ez a Tannhäuser-elképzelés ezzel az előadói gárdával meg is állja a helyét. Hiányérzet csak abból fakadhat, hogy egyszer vége az előadásnak.

Richard Wagner: Tannhäuser

Hermann: Ain Anger
Tannhäuser: Johan Botha
Wolfram von Eschenbach: Matthias Goerne
Walther von der Vogelweide: Németi Gergely
Biterolf: Alexandru Moisiuc
Heinrich der Schreiber: Peter Jelosits
Reinmar von Zweter: Marcus Pelz
Elisabeth: Anja Kampe
Vénusz: Michaela Schuster
Pásztorfiú: Caitlin Hulcup

Díszlet, jelmez: Christian Schmidt
Fény: Olaf Freese

Vezényel: Franz Welser-Möst
Rendező: Claus Guth

Bemutató: 2010. június 16.
Staatsoper, Bécs