Mertténylegnemmindegy / Nemsenkilény a Trafóban / PRAE.HU

Egy óriási Rubik-kocka áll a színpadon, ez hullik szét az első percekben, darabjai mindvégig funkcióval bírnak, s végül mindegyik újra a helyére kerül különleges élményt és tapasztalatot megteremtve, valódi egységet létrehozva. Már a színházba belépve transzparensek, szórólapok közlik az autisták legjellegzetesebb tulajdonságait, amelyek nagy segítséget nyújtanak az előadás értésében. A kártyákkal dolgozó főhős csak állandó lekötöttséggel kerülheti el a dührohamot, minden perce előre megtervezett, a cipőcserétől kezdve a rajzoláson át egészen a sétáig. Vall az emberekhez fűződő viszonyáról, akikhez képest és akikhez viszonyítva képzeli el önmagát: látja, de ami ettől is fontosabb, minden percben érzékeli másságát. Ennek leküzdésére számtalan technikája van, de elkerülhetetlen, hogy újraélje a megaláztatásokat, amelyeket csakis az agresszív kitörésekkel képes leküzdeni.

A darab hőse típusfigura, az előadás egészén azonban mégis végigvonul az egyediség érzete: tudjuk, hogy általában van szó az autista emberek szorongásairól, képzeletéről, világáról, mégis katartikus érzéseket vált ki az a konkrét lény, aki előttünk mozog. A kockák feliratai („Volt egyszer egy világ, A világon egy bolygó, A bolygón egy földrész, A földrészen egy ország, Az országban egy város, A városban egy lakás, A lakásban egy szoba, A szobában egy ember, Az emberben egy VILÁG") is ezt a kettősséget mutatják. A rendre utalnak a látszólagos rendetlenségben, a logikára és a racionalitásra a látszólagos logikátlanságban és ésszerűtlenségben. Ahogyan az építőkockák feliratai összevisszaságukban nem jelentenek semmit, úgy jelképezik a rendet és egészet az előadás utolsó, pillanataiban, amikor egymás mellé kerülnek.

Az általánostól a konkrétig, majd újra az egyeditől az általánosig tartunk, egyfajta körkörös, önmagába mindig visszatérő általános ok-okozatiságot és forgást szimbolizálva a szabályosságot és tökéletességet megtestesítő kocka közönség felé néző kilenc részre felosztott felületén. Ez a látszólagos töredékesség jellemzi a monológ szövegét is, amely különböző szerzők műveiből áll össze, a váltások, átjátszások azonban cseppet sem érzékelhetők. Börcsök Enikő

Börcsök Enikő játéka rendkívül pontos, zavarba ejtően kedves és szerethető embert formál meg, aki a monotonitás és ismétlődés megszállottja, az általa felállított szabályoktól semmilyen körülmények között nem lehet eltérni. Erős koncentrációja egyetlen pillanatra sem akasztja meg a játék menetét, úgy mozog, mintha mindig is ezt tette volna: a hintát újra és újra ugyanabból az irányból közelíti meg, a letépett cetliket a táskájába, a feladat elvégzése után a fiókba teszi, minden feladat befejezésénél hasonló kézmozdulatokat végez, s konstatálja, hogy ezzel is elkészült.

Az általa megformált karakter mondandója olykor könyörtelennek tűnik, ám érvrendszere végtelenül logikus meggyőzőerővel bír. Különbséget tud tenni a szeretet, hála és tisztelet érzései között, ahogyan őszinteség és hazugság, udvariassági formulák és valódi kérdések között. A megformált nemsenkilények azok, akik bár tudják, hogy a társadalom normái szerint mikor mit kellene tenniük, igazságérzetük, a lényükből fakadó őszinteség mégsem hagyja, hogy úgy cselekedjenek.

Az autizmus témájának háttérbe szorítása általában a magyar közélet súlyos hibája, melynek következtében az emberek idegenkedve fogadják ha ezt feszegetik. Sokan gondolják azt, vannak dolgok, amelyeket nem kell a nyilvánosság elé tárni, s e tekintetben egy platformon kezelhetjük például a magyarországi nő- és melegkérdést, a fogyatékosokról és nemzeti kisebbségekről szóló beszédet. Börcsök több interjújában azt nyilatkozza, hogy sok időt töltött autista emberek között, s úgy érezte, volt egy olyan pont, amikor befogadták őt maguk közé. Ahogyan a Nemsenkilény hőse néhány perc alatt képes meggyőzni a másság viszonylagosságáról, úgy látnunk kell, hogy egy autista közösség normáit és szabályrendszereit elfogadni egyenlő azzal, hogy levetkezem saját kívülállóságomat, s ők befogadnak saját személyes világukba, s egy másik közösség elveit elfogadni annyi, mint levetkeztetni velük saját kívülállóságukat, s befogadni őket személyes világunkba.

E két dolog között azonban a valóságban hatalmas a távolság, bár látszatra, szinte egyformának tűnnek. Ebben vállalt ezzel s többek között a Para-lel című műsorával fontos szerepet a Trafó, ablakot nyitva egy olyan kérdésre, amelyre sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk. Az autistákról így fogalmaz a műsorfüzet: „Tele a szívük szeretettel, és minden mondatuk egy hatalmas felkiáltójel.” Nos, ez az előadás is az. Mert tényleg nem mindegy, hogy milyen közegben élünk.