Aki próbált már a nyelvről, esetenként szűkebben az irodalomról nem irodalom szakosoknak tanítani valamit, szembesülhetett akár avval a dilemmával is, hogy az irodalom nyelvi valósága és a világ közti viszony olyan organikus kapcsolatként él a hallgatók tudatában, melynek autentikus origója az a szerző, akinek hangja mögött ott van annak arca, sőt teljes élettörténete egyaránt. Ebben a perspektívában a műnemekről való ama elgondolás látszik uralkodónak, mely alapján a próza beszédmódja a már megélt tapasztalatok összegző bemutatásaként, a líra viszont az éppen történő dolgok, a pillanatnyi, aktuális események és benyomások „lenyomataként” válik megérthetővé. Innen nézve a „miért ír verset a költő” (ugyancsak költőinek szánt) kérdésére a válasz a világra történő azonnali reflexió volna, s ez még Szabó T. Anna új, Villany című kötetének egyik ars poeticaként is fölfogható, A költő című versében megfogalmazottakkal sem áll szemben, amennyiben a poétai naivitás szólama a világgal való mindenkori dialogikus viszonyra a gyermeki naivitás horizontjából mutat rá: „Hogy miért írok? Hát mit tudom én! / A világ játszik velem, s én vele.” Az éppen készülő szövegre és a versírás körülményeire, kontextusára ugyancsak reflektáló mű zárlata egyszerre tér vissza a vers eleji én/világ viszony játékos (kiszámíthatatlan), de fölfüggeszthetetlen létesülésére, ugyanakkor épp emiatt egyfelől berekeszti, fölszámolja az írást mint olyat, másfelől annak játékosságát hangsúlyozza: „Én meg itt írok. Valami baj ért? / Az, hogy felnőttem. / Futás játszani!”

A játékosság Szabó T. Anna kötetét illetően alighanem kulcsfontosságú tényező, poétikai, költészettörténeti és egyéb tekintetben szintén. A többségében rímes, helyenként dalformákra rájátszó, kötött versek a (múlt) századelő szecessziós líráját idézik, s már a kötet címe, illetve a cím konnotációira építő tematikus elemek – ilyen a fény, az árnyék, a sötét, továbbá a formákra, érzékekre, taktilitásra érzékeny szövegek – egyfajta mitikus, de nagyon is valóságosként megélt, zárt világot képeznek a versekben. Nem véletlen, hogy a művek leginkább talán a korai Babits versnyelvét igenlik, pontosabban e versnyelv hatása alatt állnak, s az az igen természetesnek mondható klasszikus modern igény, mely az ontológiai kérdésekhez episztemológiai úton engedi hozzáférni a beszélőt, világ és én kapcsolatában ugyancsak – a szubjektum önmagához való visszajutása eredményeként – a rendet keresi, a versbéli „rend” által a dolgok közt is egyfajta elrendezettséget, magától értetődőséget tapint ki. Ennek a rendnek úgyszólván az alfája és az omegája is maga a szubjektum, így A lírikus epilógjának (Babits) kérdését is a hasonlóságok közt lelt döntő különbség, az önmagához visszatérő (egyedi) szubjektivitás tapasztalata felől teszi föl, hogy párhuzamként a létezők nagy magányosságát ugyanúgy a természettel érzékeltesse a Kavics-versben: „osztálya van, rendje van, de formája különleges, / egyetlen kő, neked adják, ilyen nem lesz, csak neked, / aki kapja, méltán boldog, hiszen kiválasztott: / mint kavicsot, megtaláltak – én is egyetlen vagyok”. Úgy tűnik azonban, ennek az egyetlennek a fő dilemmája változatlan formában öröklődik az Esti kérdésből (Babits): „És miért, hogy mindig van tovább, / hogy jön nappalra éjszaka, / hogy őszre tél jön, télre nyár / és van az éjnek nappala?” (Winterreise. Irrlicht)

Túl azon, hogy a versek zöme voltaképp banalizálja még az Esti kérdés nagyon is ismerős problematikáját, a túlnyomórészt szecessziósra hangolt versnyelv olykor szándékosan vét a grammatika és a szemantika ellen, s ez rendkívül redundánssá teszi a szövegeket. A fönt idézett Winterreise című rövid ciklus első darabjában, a Der Wegweiserben alighanem egyszerűen a rímkényszer írja fölül grammatika és szemantika jólformáltságát, azonban a vers vélhető szándékával ellentétben ennek sem a rontott nyelv poétikájához, sem a szubjektum (látszólagos) önmagától való elkülönböződéséhez nincsen köze: „A szemem lát, az énem érez, / de hozzám tartozik a szem, / ha nyitva van, csak azt mutatja, / mit látni engedek nekem.” Azonban épp a „Futás játszani!” performatívuma ejtheti gondolkodóba a kötet olvasóját, vajon nem arra az eldönthetetlenségre játszanak-e rá a szövegek, amely a gyermeklét/felnőttlét elmosódó határán keletkezik – hogy tehát mikor még gyermek, s mikor már felnőtt a perspektíva –, kivált, hogy a versek beszélője – Szabó T. Anna előző kötetéhez hasonlóan – mindenekelőtt anyaszerepben találja magát. Ez a szerep azonban nem ritkán gyermekké teszi a beszélőt, a gyermeki világlátás pedig lépten-nyomon a szövegek modalitásának meghatározójává válik. E kettősség bár éppenséggel magyarázata lehet, mégis csak ideig-óráig leplezi a tényt, hogy még az érzéki-tapasztalati világ olyan hétköznapinak tűnő momentumai, mint a macskaköves út, az éjjeli hold vagy a fogorvosi székben tett kényszerű látogatás által fölszabadított világértelmező, tanulságokat levonó szólamok meglehetősen véletlenszerűek, vagy ami még rosszabb, közhelyesek, ily módon valóban aprópénzre váltják a föltehető kérdések örökségét is. „hallod a hold hív nem haltál meg / megszabadít az éjszaka / te bolygó test te kóbor lélek / tested a fény találj haza” (Alvajáró) „de ott a múltunk minden holdsütésben / egymásra vetít minket mint az álom / hogy por a porban hulltában is éljen / hogy test a testbe mindig visszajárjon” (Hold-dal) „Az első csók. Két forró tenyered. / Ahogy belülről megismertelek. / Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis: // szeretni jó.” (Április)

A helyenként expresszív jegyekkel bíró, elsősorban az érzékleteket nyelvivé transzponálni igyekvő versek ritmikus, halmozásra, a szavak hangzására és asszociációs mezejére játszó sorainál (pl. „fénytár fénygenerátor / fénygyár fényteli fénytér / fényhang fényszíne árnyék / fénycsap fémízű fénycsepp // nyitott szemmel csukott szájjal / csukott szemmel nyitott szájjal / a máslétet inni inni” – Fény, sötét) a nyelv erőszakosan eszközszerű használata nem annyira a szavak jelentését fedi el a hangzás, illetve az érzékek javára, mint inkább szemantikai káoszt, az avantgárd kontingenciától is idegen, zavaros nyelvi kapcsolatokat szül, s ennek a nyelvhasználatnak a jelentéstanilag rendezettebb (leginkább alkalminak tűnő) versekben még kínosabb eredménye lesz: „Miért hagy ennyi szörnyűséget az Isten? / Hogy megírhassák azután a Blikkben. // A balvégzetről bugyborog a bulvár – / kitapogatja odalent a búvár, / mit lenn az éhes, síkos fogú hal lát: / a ronggyá ázott, puffadt hasú hullát, / mi két hónapja szép mosolyú lány volt, / még vadul csókolt, még vadabbul táncolt, / de a korláton magát átvetette, / és összecsapott a hullám felette.” (Sajtó) Még az egyszerű, de úgyszólván tárgyszerű nyelv is előbb-utóbb a művi eszközhasználat áldozatául esik, pedig az Őszi reggelt (Kosztolányi) tavaszi délelőttbe-délutánba fordító, humorosan-önironikusan (?) záruló Költői recept egyáltalán nem igényelné: „Bárányt és tojást, hersegő-friss retket, / spárgát és zsenge csírát, új salátát / adnak asztalra ilyenkor – ha bírod / foggal, erővel, mohón nekieshetsz / az éppen hogy megszületett, kisarjadt / energiáknak, lehet rágni, nyelni, / hogy élhessünk és ülhessünk a napban. // No de virágot? Hát ilyet ki látott?” A fölöslegesen és naivan működtetett belső rím(kényszer) is – ahogy a szövegek legtöbbjében – e versnyelv csináltságára hívja föl a figyelmet, s visszavezet ahhoz a problémához, vajon szükséges-e mindezt komolyan venni, vagy a gyermeki perspektíva értelmében voltaképp a gyermekmondókák eszközeit kellene tettenérni az egyes darabokban. Minthogy azonban ez utóbbi értelmezői művelet sem hajtható végre maradéktalanul a kötetet tekintve, arra az álláspontra kell helyezkednünk, hogy a babitsi (és tágabb értelemben klasszikus modern) hagyomány egyelőre hatástalanul íródik bele kortárs költészetünk beszédmódjába. Az a naiv-romantikus elv pedig, mely alapján a vers a világot megéneklő alany pillanatnyi állapotának rögzült mása volna, éppenséggel igencsak nehézkesen bír az ének varázsa lenni.