Veres Csongor festőművész képei díszletként voltak jelen, róla a vörös, fekete, barna alakok meséltek, egymásba bújó, ölelő, szomorú fejek. 

A lap szerzőit Braun Barna főszerkesztő moderálta, véletlenszerűen osztva ki a szövegeket/szerepeket; nem okozott vele túl nagy meglepetést. A sort a sorban utolsóként ülő Kapelner Zsolt nyitja Szender című versével. „A világmegváltó férfi szájába egy este / Törött szárnyú fagyalszender mászott, / Pelyhes lábaival átölelte nyelvét, / Apró fejét és potrohát / Lehajtotta rá”. Ahhoz, hogy az olvasó, befogadó számára az élmény még teljesebb és kifinomultabb legyen, érdemes utánakeresni, különös tekintettel a képekre, hogyan jelenik meg a valóságban a mű szereplője. Ne elégedjünk meg a képzeletünkkel. Kapelner filozófiától mentes lírát akar, majd Weörest idéz, és behoz mindent, ami Weöres, a Névtelenben: „S ahogyan a vasutakat altatják, / S amibe a szemvíz is belefagy, / S aki csupaszodik, ül a csempén, / Vagy a nevetés az / A kifakult széthullás, / Ami rám lakatolja magát?”

Troszt Marcell Tandoritól „csipeget”, az ő morzsáit viszi tovább, a hagyományt. A „semmi szeretete”, kihagyás, félmondatok, párbeszédfelek rakódnak egymásra többé nem című versében is: „magát többé nem ( ) / mondom nem / nem szeretném ( ) magát többet”.

Ezután bőbeszédűbb költészetet tár elénk Balázs Zoltán. Felolvasásai közt megemlíti a fórumot, ahol megjelent, a debreceni Szkholiont, említi Áfra János főszerkesztőt, a frissen életre kelt Kulter oldalt. És úgy fejezi be, hogy „akár az utolsó farkas, bordón fekszel majd nyitott méhhel, / és örülni szeretnék annak, hogy valami egyszer majd belőled / távozik”(Eperfák alatt).

1

2

3

4

5

Előkerül a szabadvers-kötött vers örök kérdése, amire Horváth Dorottya igennel felel, mármint a szabad versre, ahol a „szavak élnek, zenélnek”, nála így: „A hiúság gusztustalan bogár. / Visítok az Istennek, hogy / „Szedd le!”, de a bogár / lepöckölhetetlen. / A visítva rángatózás is / őt segíti, mert a külvilágé”.

És hogy Berényi Csabát mi érdekli a világból, azt, igazodva az est hangulatához, csak félig lehet idézni: „Az operáció zárt inerciarendszerben és a p...”. Majd versben veszi komolytalanra az irodalmat, költészetet, de költőtársa leleplezi, miként magát azért komolyan kell venni. Nulla fonéma című verséből részlet: „napom legönelégültebb része / kávé után a klotyón / kuporogni, / állásinterjú nehézkes / dialógusának terveivel.”

Szünet. Pap Emese és Veres Csongor világzenélnek.

A performansz rövid, de ütős, mint a hangszerek, Stolcz Ádám a Tekken kettővel lép fel. „Zsebredugom a kezemet / és elmegyek én, ha nem jössz értem. // Nem pofoznak már eleget / Nem úgy, mint régen. // Fuss össze, te nyál a számba! / Én szívesen össze veled!” Tekken: nem mint Playstation játék ( eddig úgy ismertem), pusztán japán harci elem. Együtt a zene, a vers, sorról sorra egymás mellett, Fenyvesi Márton zenél, Stolcz versel, és kész a performansz, ritmusimitáció zenével. Ökölcsapásként a közönség arcába vágni a többé nem-verset.

Végül bemutatásra -- inkább felmutatásra -- került az aktuális lapszám, melynek kellemes borítóját Pap Emese tervezte, az esten felolvasó Berényi Csaba Fedőlap című záró verse pedig a nyomaték rajta (benne): „ A borítók rettentő fontosak -- / A könyv héj nélküli / szemeként az egyetlen felület, / ami kitekint a külvilágra -- / Magába bolondít és kacérkodik / a perverz olvasóval flörtöl / az agyaddal nyílt felhívás a keringőre”. Hagyd magad táncba vinni nekik!