Ezen a nyáron másodjára mentem el a margitszigeti olvasóligetbe, igaz, a szombati szemerkélő eső erősen elgondolkodtatott érdemes-e átsétálni a hídon, majd tovább a sziget belsejébe. Végül elindultam, hogy belessek Bodor Ádám világába, a titokzatos "körzetbe", meglássak valamit vagy magyarázatot kapjak. Egyébként is, ha megválaszthatnám az időjárási viszonyokat ehhez a találkozáshoz, akkor az őszeleji esőt húznám. A szemerkélő esőben a Holdudvar belső terében - milyen metaforikus - tartott beszélgetés alaphangulatát feszült, tiszteletteli légkör jellemezte: mennyire lesz beszédes, közel engedi-e az olvasót, a kérdezőt a hallgatagságáról ismert Bodor. Habár a távolságtartás fokozatosan oldódott, de a szükségesnél többet egyik fél sem adott magából. A bevezetés is a megszólal-e, megnyílik-e feszültség köré épült: egy író, aki ritkán beszél magáról, ritkán nyilvánul meg, nem azt és nem úgy mondja, ahogy szeretné. Jó példának tűnt erre a Bodorral készített interjúkötet, amelynek készítése idején az író állítólag rossz passzban volt, nem azt mondta a kazettára és nem úgy, amit akart, ezért a kész szöveget teljesen át kellett írnia.



Felmerül a kérdés: aki nem szeret beszélni, azt minek beszéltetni? Leírta már, elmondta már, miért kell piszkálni?

Ez az est mégsem  a hallgatag-szúrós Bodor-képet erősítette a hallgatókban és ez talán a beszélgetőpartnernek, Jánossy Lajosnak is köszönhető. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kérdések minden pillanatban követhetőek voltak: a hangsúlyok érzékelése és az elhangzott szavak szelektálása elengedhetetlen volt. A kérdések terjengősségét a válaszok kimértsége ellensúlyozta, de a válasz visszafogottságát meg éppen az újabb, alapos és barokkosan díszített kérdés oldotta.

A beszélgetés a fiatalkori történetekkel indult, majd előkerültek a helyek is. A Szent Anna-tó, az akkori ifjúság szakrális gyülekezőhelye, ahová gyalog, kalandosan lehetett eljutni, mivel út nem volt, és akkor még autók sem jártak oda. A fordulat után lepték el a "turisták", olyanok, akiknek azelőtt eszük ágába se volt odamenni. Ami egyszer elromlott, az már nem lesz jó. Akkor igazán szép volt.

Jánossy a Bodornál előforduló Erdélyt állítja szembe az Erdélyről való közbeszéddel: Bodor írásaiban Erdély multikulturális világként, sokszínű kulturális környezetként jelenik meg. Bodor válasza némiképp távolságtartó: vagy a téma vagy az elhagyott szülőföld iránti érzés feszélyezi. Azt tapasztalja, az erdélyiek sincsenek tisztában azzal, hol is élnek, milyen történelmi és társadalmi környezetben. A valóság szerinte egészen más, mint  a sok hamis illúzión alapuló történelmi kép, amin felnőttünk itt is, ott is. Véleménye szerint a magyarságnak súlyos történelmi vétkei és mulasztásai voltak a nemzetiségekkel szemben, s ennek még ma is isszuk a levét.



Megragadható-e az említett sokszínűség az irodalmak párbeszédében, vannak-e érintkzési pontok, hatások a román és a magyar irodalomban? Bodor szerint nem voltak, ma sincsenek. Kolozsváron a magyar és a román írók utálták egymást, egy-két ritka személyes kapcsolaton kívül nem volt semmi más, legfeljebb rejtett rivalizálás. Ám Bodor ezt a maga részéről nem érzi bűnnek: ő sem olvas román irodalmat, habár tökéletesen beszél románul, de a román irodalmi nyelv tőle mint befogadótól idegen. Megemlíti, hogy a németekkel az 50-60-as években viszont kibontakozott egyfajta kapcsolat - az ő első felesége is nagyszebeni német volt -, úgy érezték, hogy a két kultúra egymáshoz közelebb áll, mint az ortodoxiával átitatott román szemlélet. Nyitni próbáltak egymás felé, de "barátság" ebből sem származott, a kiteljesedés elmaradt, mert a szászok elfogytak lassan.

Érte-e hatás a magyar vagy európai irodalomból az erdélyit, kérdezi Jánossy Lajos, de a kérdezett erre "nem tud felelni", mert nem illetékes, irodalomtörténettel nem foglalkozott. Szerinte az erdélyi próza a hagyományokra támaszkodott, "de tudja az ördög". Ami őt magát illeti, nem tudja, ám ha valaki az ő műveiben lát efféle hatásokat, az érdekelné, mert ő nem érezte soha.

Ám a kérdés nem erre irányult, és emiatt egy kis zavar támad a teremben, ezért inkább olvasóként lesz  megszólítva. Még egyszer.

Benne ösztönösen minimalista törekvés működik, minél szűkszavúbban előadni egy történetet. Ilyen tekintetben vannak hagyományok nála, "de tudja az ördög". Elődök nélkül nincs irodalom, de valamit ő is kitalált, úgy érzi.



Ettől a ponttól a tapogatózás és a "szakmázás" veszi át  a szerepet az alkotás alkímiáját tudakolva: "hogy írsz, mik az inspirációk?"
Kell egy hangulat, amit megérez az ember, egy helyiségben, egy tájban, ami elindítja a történetet. Amikor túl bőbeszédű, kitörli a felesleges dolgokat. Furcsa dolog erről beszélni, elmagyarázni azt, amivel ő maga sincs tisztában.

Mindig a periféria vonzotta és a hegyek. Elmeséli, hogy nyaranta telerakta a hátizsákját, de csak a legszükségesebbekkel, majd leereszkedett a hágón, be a hegyek közé, ahol nem csinált hónapokon át semmit: sajtra alkudott a pásztoroknál, gombát és gyümölcsöt szedett az erdőben. Tényleg nem csinált semmit, mégis az a "semmi" kellett az élethez. Úgy tűnik mégiscsak létezik a Sinistra körzet. Vagy tudja az ördög.

A beszélgetést felolvasás zárja, annak ellenére, hogy Bodor Ádám állítólag nem szeret felolvasni, mivel ő maga sem szereti, amikor egy író felolvas, és azt kell hallgatni. Az olvasó és az olvasmány közti meghitt kapcsolatban hisz inkább. 30 évvel ezelőtti munkáiból, a kolozsvári hetilap számára szabadúszóként, megélhetés céljából írt tárcáiból olvasott fel kettőt.
fotók: Árvai András

Szeptember 4-én, szombaton a margitszigeti Holdudvarban az Olvasóliget vendége Bodor Ádám volt. A beszélgetést Jánossy Lajos vezette.