A fesztivál egyik plakátja, amellyel lépten-nyomon találkozhattak a járókelők, pontosan jelezte, hogy a program két, egymástól igencsak különböző részből állt össze.
Vitéz László az ő méretes palacsintasütőjével a szabadtéri, elsősorban gyermekeknek szánt, és a hagyományos vásári komédia vonalát továbbvivő előadásokra utal. A plakát másik oldalán a színes, absztrakt formák pedig a versenyprogram felnőtteknek szóló, a bábszínház megszokott határait kitágító, új utakat kereső darabjaira. A hatvan benevezett előadás közül Kékesi Kun Árpád színháztörténész tizennégyet választott be a versenyprogramba, nyolc hazait és hat külföldit. Ezen kívül – hála annak, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címnek köszönhetően valamivel több pénz jutott a fesztiválra – hat díszelőadást is láthattak a nézők, így a japán, török vagy éppen a vietnámi bábszínjátszás kiemelkedő képviselőit is.

A mind stílusukban, mind minőségükben meglehetősen vegyes képet mutató produkciókból öt előadást emelek ki, öt olyan előadást, amelyek valamilyen szempontból értékesek, emlékezetesek vagy újszerűek voltak.

A legemberségesebb előadás címet – a zsűri szerint is – egy strasbourgi társulat, a La Compagnie Du Coin Qui Tourne Akiket magammal viszek című előadása érdemelte ki. Egy egyszerű történetet meséltek el szavak nélkül egy hazájából menekülni kényszerülő férfiről, az emigránslétről, a beilleszkedés buktatóiról, az idegenségérzetről, a kívülállásról. Voltak, akik a szakmai vitában túl egyszerűnek látták a cselekményt, hiányolták a fordulatokat és a konkretizálást. A társulatnak azonban érezhetően az volt a célja, hogy egy stilizált, általános történetet mutasson be, és érzékeny játékukkal, apró, egyszerű ötleteikkel érték el, hogy a néző együtt rezdüljön az idegen metropoliszban bolyongó, rémült és elveszett főhőssel, aki nem tud másba kapaszkodni, mint az otthonról átmenekített családi fényképbe, a mellé csapódott, eszméletlenül ronda kóbor kutyába, és egy segítőkész utcazenészbe. A történet vége happy end is lehetne, hiszen a főhős nagy nehezen összegyűjt annyi pénzt, hogy a családja is utánajöhet, de a pecséten, amit a fenyegető hatalomként megjelenő hatóság ráüt az engedélyre, a Fragile felirat olvasható, az idill tehát igencsak törékeny.

A színészek a szakmai beszélgetésen elmondták, hogy ezzel az előadással, amelyet középiskolásoknak is játszanak, állást is szeretnének foglalni a francia bevándorlási politikával kapcsolatban. És hogy ez mennyire időszerű, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a hírek éppen ezekben a napokban a Franciaországból kiutasított romákról is szóltak.

A legkülönlegesebb előadás talán a Vietnámi Nemzeti Bábszínház bemutatója volt. A kedves olvasók hallottak már a vietnámi tradicionális vízibábozásról? Bevallom, én eddig még soha, így el sem tudtam képzelni, mire számíthatok. Az előadás végéig pedig azt sem, hogy amit láttunk, azt hogyan varázsolták elénk a bábszínészek. Az ovális, vízzel telt medence hátsó részén stilizált ázsiai épületek álltak, a bábok pedig a bambuszrolókból összeállított függöny mögül siklottak be, hogy a víziszínpad mellett helyet foglaló, főleg ütőhangszerekből álló zenekar zenéjére táncba vagy éppen életképek előadásába kezdjenek.

A közel egyórás előadás apró jelenetekből épült fel, ezek között voltak a vietnámi vidéki életet bemutató etűdök (halászat, csónakverseny, a róka elüldözése), és voltak mitikus jelenetek, mint például a sárkányos vagy főnixmadaras. Az előbbiek értelmezése nyelvismeret hiányában sem okozott gondot, az utóbbiaké már inkább, de ez sem volt zavaró, hiszen a zene és a látvány tökéletes egysége, a bábok mesteri mozgatása önmagában is lebilincselte a közönséget. A nézők alapélménye valószínűleg éppen ez a kettősség: az ismerősség és az idegenség, a közös és az eltérő élettapasztalatok, kulturális kódok együtthatása volt.

Az előadás után aztán fény derült a titokra is: a nézők bekukkanthattak a színpad mögé, így kiderült, hogy a bábokat egy hosszú, horgászbothoz hasonlatos bambuszrúd végéhez rögzítik, és huzalok segítségével mozgatják, miközben a bábszínészek combig érő gumicsizmában állnak a vízben. Az azonban, hogy hogyan lehetséges ezekkel a nehéz és ormótlannak tűnő eszközökkel ilyen könnyed, finom, összehangolt mozgássorokat megjeleníteni, továbbra is titok maradt.

Ha már a varázslatnál tartunk: fellépett a fesztiválon a világ egyik legjelentősebb bábművésze, az amerikai Eric Bass is. Őszi portrék című előadásában idős embereket idézett a színpadra, például a halállal alkudozó öreg susztert, de az elégikus jelenetek mellé bátran illesztett humoros-könnyed, a nézőket is játékba hívó részeket. Volt, hogy a technikai bravúr nyűgözött le, és ilyenkor Eric Bass inkább bűvésznek tűnt, mint bábszínésznek, de megtörtént az is, ami velem még soha, hogy láttam megmozdulni a fabábok arcát, láttam, hogy bosszúsak vagy mosolyognak, egyszóval életre kelnek valahogy úgy, ahogy kedvenc gyerekkori könyvemben, az Aranykulcsocskában láthatta Carlo papa életre kelni Burattinót.

A legprovokatívabb előadás címére – ha lett volna ilyen – jó eséllyel pályázhatott volna a veszprémi Kabóca Bábszínház Kél egy-egy árnyék című darabja. Arany János balladáit dolgozták fel, mégpedig azzal a szándékkal, hogy közelebb hozzák a középiskolás korosztályhoz ezeket a verseket. Kuthy Ágnes rendező és alkotótársai egy modern haláltáncvíziót állítottak színpadra, a Hídavatás című balladát választva keretnek. Messze a bábszínház határain túl merészkedve, meghökkentő látványvilággal és mozgásszínházi elemekkel bombázták meg a nézők érzékeit, miközben a klasszikus költemények teljes terjedelmükben, többnyire kifejezetten ihletett interpretációban hangzottak el. Így került bohócorr Edward királyra, piros gumis lepedő a haláltáncot járó túlvilági lelkekre, Ágnes asszony loncsos hajú, törzsétől megfosztott feje a rituális mosást végző színészek kezébe.

Kellett hozzá idő, hogy a néző ráhangolódjon az előadásra, többeknek nem is sikerült, ők elhagyták a termet, de akik maradtak, egy más szemszögből csodálkozhattak rá a jól ismert versekre és arra, hogy mennyire nekünk és rólunk szólnak ma is. Hozzá kell tenni, hogy a Kabóca Bábszínház a veszprémi Völgyhíd utcában található, a híres-hírhedt viadukt mellett (az itt elkövetett öngyilkosságok kapcsán született Háy János Völgyhíd című drámája is), így az alkotók nem kerülték meg, hogy erre, a helybéli fiatalokat folyamatosan foglalkoztató, szomorú jelenségre utaljanak.

És végül hadd szóljak személyes kedvencemről, a Figurina Animációs Kisszínpad História című előadásáról, amit ha rajtam múlna, minden író-alkotó ember ajánlott néznivalójává tennék. Egy egyszerű, kétdimenziós kis papíremberke harcát láthatjuk, akinek egyetlen célja, hogy a testére írt szövegdarabkát eljuttassa a színpad jobb oldalán, egy íróállványon elhelyezett könyv lapjaira, onnan ugyanis éppen ez a szövegrészlet hiányzik. Ehhez azonban meg kell küzdenie a színpadképet uraló íróasztalon rá leselkedő megannyi veszéllyel: a papírvágóval, az aprítógéppel, a radírkutyával, tűzzel és vízzel, és még sorolhatnám. De aztán sok-sok nehézség és küzdelem után végre megtalálja a helyét a szövegben, összeáll az „átkozott puzzle”, ahogy Várady Szabolcs Amit a vers akar című versében írja.

Láttunk persze még jó előadásokat, például a Morgenstern-verseket feldolgozó Bitódalokat a Budapest Bábszínháztól Veres András rendezésében, amely elnyerte a legjobb előadás díját,  vagy az izraeli Yeal Rasooly Paper Cut című egyszemélyes örömdarabját, és láttunk gyengébbeket is. (A díjazottak listája itt olvasható.) Összességében azonban ez a fesztivál meggyőző érv a felnőttbábszínház életereje és sokszínűsége mellett, ráadásul az utcai előadások sorával a város mindennapi életének részévé vált. Melankóliára csak az adott okot, hogy az utolsó napra váratlan vendégként megérkezett: az ősz.

XV. Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál
2010. augusztus 23-28.