Bevallom, mióta hazajöttem szabadságomról, még keresem a helyem: mindig is izgatott a más kultúrákkal szembesülés, s legfelkészületlenebbül mégis a sajátommal való (újra)ismerkedés ér. Az első koncert itthon a Jacques Loussier Trióé volt a Kongresszusi Központban.

Épp tanítottam előtte, s ezért kicsit korábban kellett „elkéredzkednem”, de így is csak nem sokkal a meghirdetett kezdés előtt értem a helyszínre. Bár sokáig laktam azon a környéken és rendkívül szeretem a tájat, az említett intézmény – bár egész jól szervesül a tájjal – nekem öltönyös-nyakkendős hellyé vált: most leginkább az átlag életkor lepett meg: alig-alig láttam nálam fiatalabbat, a többség inkább hatvan felett járt.

A jegy átvételénél kicsit várnom kellett, de szerencsésen libbentem – volna – be, amikor a – nagyon jól öltözött és udvarias – jegyszedő az előttem állónak elmondta, hogy a koncert csak fél kilenckor kezdődik. Szóval inkább sétáltam még egyet odakint.

Picit jobban megfigyeltem a kint álló embereket, és újra megdöbbentett, hogy a közönség mennyire jól szituált hallgatóságból verbuválódott. Hiába: Buda az Buda. (Ide ritkábban jár a pesti csőcselék.) Apró szandálomban és rövidnadrágban sutának éreztem magam.

A nézőtér szépen megtelt, de azért a közelemben akadt még egy pár üres szék, és néhányan éltek is a szabadsággal és jobb kilátást kerestek. Én maradtam a rám kirótt helyen és vártam a kezdést, ami viszonylag pontosan be is következett.

A Trió egyszerűen felvonult a színpadra, és rövidke hangolás (illetve ellenőrzés) után játszani kezdtek a zenészek. Az előtérben természetesen főként Loussier játéka volt, de jelentős szerep jutott a bőgőnek is. A dob többnyire a háttérben maradt (kivéve a dobszólót a második részben), és első hallásra kicsit furcsának tűnt, később némileg hozzászoktam, hogy a hangzásban kiemelt szerepet kaptak a magas összetevők, s szinte hiányoztak a testi valómban is megdöngető mély hangok.

Maga a zene, bár először nem volt igazán kedvemre való, később igen hasznossá vált. A helyi kultúrát tanulmányozva ugyanis ismét szembesültem egy fura jelenséggel: hogy az emberek a zenét, illetve a zene ütemét a lábukkal követik, többé-kevésbé megfeledkezve magukról. Ami örvendetes tény lehet máskor, azonban amikor a székek olyan könnyűek, hogy a hátradőléstől meglengetem az egész darabonként összerögzített széksort, ráadásul a zene 3/4-ben van, miközben a széksor 4/4-ben himbálózik – nos el lehet képzelni az összhatást.

És itt jött kapóra a zene: engem ugyanis – a magába feledkezés – felbátorított arra, hogy néhány üléssel arrébb üljek, ahol a himbálódzás már majdhogynem ignorálható volt, a darabok felépítése pedig azt biztosította, hogy a testes ritmuskeltő elég hamar elveszítse a fonalat, így időnkénti próbálkozásai random zajnak tekinthetőek maradtak.

Nem mondom, hogy nagy ismerője vagyok Loussier lemezeinek, de (jó) néhány meghallgatása után az az érzésem van, hogy néha nagyon bejön nekem az, amit csinál, máskor viszont meglehetősen hidegen hagy. Valahogy így vagyok a crossoverrel is. Vannak zenék, amikor a különböző műfajok termékenyítő hatással vannak egymásra, és az összhatás több, mint amit az alkotó részek önmagukban létrehoztak volna. Sokszor azonban a műfajok szervetlenül egymás mellé kerülnek, egyféle patchwork-öt alkotnak

A Trió kezdése leginkább a patchwork szót juttatta eszembe: Loussier kissé öregesen, ám csengőn és tisztán, ráadásul igen gyorsan játszott. Nekem többnyire úgy tűnt, hogy bármilyen műfajban is, de inkább a klasszikus zene talaján állva (illetve ülve). A bőgős, bár (persze elfogult vagyok, hiszen nagyon sok zseniális játékost ismerek) hiányzott belőle a technikai zsenialitás, rendkívül ügyesen játszott, s legtöbbször ő volt az, akinek köszönhetően a trió zenéje dzsesszé vált. A dobos többnyire sepert, cinezett, lábdobot talán egyszer sem hallottam. Általában klasszikus téma után jazz-refrén következett, s ezek váltották egymást, gyakran (összeegyeztethető, de) különböző tempóban, a részek elég erősen elkülönültek egymástól. Persze egy-egy szám azért egységet alkotott, de én csak úgy éreztem, hogy 10-15 perces patchwork-öket hallok. Az első darab egyébként Bach Wohltemperiertes-éből származott, a többit pedig többnyire pasztorálnak titulálta Loussier némileg fura angolsággal.

Jacques Loussier Trio - Arabesque

Ki tudja miért, az első „félidő” szinte észrevétlenül telt el, még el is csodálkoztam, hogy máris szünet? De azért jól esett picit kiszellőztetni a fejemet.

A második rész némiképpen más volt, mint az első. A tempó érezhetően felgyorsult, elmaradtak a szünet előtt gyakori „lírai” részek, ráadásul a sikeren felbuzdulva egy dobszólót is hallhattunk. (Siker alatt itt azt értem, hogy a közönség egy része arra szocializálódott, hogy beletapsoljanak a zenébe.)

Nekem azonban szentségtörő gondolatok jártak már akkor a fejemben. Adorno sokat kritizált vélekedésén morfondíroztam a dzsesszről, valamint a zeneiparról. Különösen az jutott eszembe, amikor azt fejtegeti, hogy a rádióban megszólaló klasszikus zene nem ugyanaz a klasszikus zene többé, ami eredetileg volt, hiszen ki van ragadva kontextusából, s így a(z egyébként mellékes) édes dallamra figyelünk és nem a harmóniai menetre illetve modulációra.

A dzsesszről meglehetősen lesújtó véleménye volt Adornónak. Csakhogy eszembe jutott, hogy annak idején, mármint Adorno idejében a dzsessz valahol a mi popkultúránk megfelelője volt, szóval nem Keith Jarret meg Jacques Loussier.

Nem véletlenül jutott eszembe egymás után ez a két név, mivel ha nem is ugyanakkor, de azért ugyanazzal próbálkozott e két zenész: a jazz és a klasszikus zene ötvözésével. Volt (illetve van) azonban – szerintem – egy lényeges különbség közöttük: Keith Jarret vagy tisztán klasszikus zenét játszik, vagy pedig improvizál, amiben a klasszikus elemek mintegy belülről fakadnak. Loussier szerintem inkább a kottából indul ki, és onnan nézve J.S. Bach valóban egész jó kiindulópontnak látszik.

Keith Jarrett plays Bach's Prelude and Fugue in A Minor

Csak szerényen jegyzem meg, hogy szerintem Bach és mondjuk Sonny Rollins „zenei gondolkodása” közott ég és föld a különbség. Elsősorban, és legfőképpen a ritmus szerepére vonatkozóan, tekintve hogy az első esetben legfeljebb mellékes, a másodikban azonban alapvető jelentőségű. Azt hiszem, ezért sem hallottam a koncerten – a dobszóló kivételével – lábdobot. Másod- de nem utolsó sorban pedig a harmónia jellege illetve jelentősége különbözik: Bach számarányokban, Rollins „érzésekben” gondolkodik.

Sonny Rollins - Tenor Madness

Mondom, néha nagyon bejön Loussier zenéje: többnyire akkor, amikor érzem, hallom a klasszikus megfelelést, mégis igazi dzsesszt hallok tőle, és ez sok esetben főként a bőgősnek köszönhető, aki valóban jazz-zenészként gondolkodik.

Nagyjából ugyanezt tudom elmondani az egész koncertről: a közönség hálásan és lelkesen ünnepelt, de csak egy ráadást tudott kicsiholni (ami ha nem tévedek ismétlés volt). Én is elégedett voltam, mivel megkaptam amit vártam.

S hogy szentségtörő gondolataim támadtak? Attól még nem dől dugába az ég...