Peer Krisztián aranybarnára sült, meztelen felsőtesttel fel-alá járkál, keresi a négyszínű tollát. Czapáry Veronika hatalmas tejeskávéjával közelít felém, nagyon szeretné, ha beleírnám a naplóba. Miután megígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt és valahogy becsempészem a cseresznyés fülbevalóját a beszámolómba, visszarohan, hogy annak nincs hírértéke. Írjam inkább bele valahogy azt, hogy befejezte a regényét hat év után.
Eközben egy nyugdíjas csoport vonul át a parkon. Ámulva fotózzák a rózsákat és a teraszon lézengőket. Kicsit úgy érzem magam, mint abban a pár évvel ezelőtti internetes reklámban, amelyben egy japán turistacsoport látogatja meg az őskori rendszert használó netezőt. Szinte várom már a kérdést, hogy „Na, és mit eszik?” A kérdés a csütörtöki nap után sajnos szorongatóbb valósággal nehezedik rám, mint kellene. Nem tudtam, hogy ennyire rossz nekünk, de kezdjük az elején.

A mézes süteményig még egész jól éreztük magunkat, az ereszkedés a szerkesztőkkel való beszélgetéskor kezdődött. Az irodalom három rabszolgája, Péczely Dóra, Kovács Eszter és Reményi József Tamás győzött meg minket arról, hogy aki ír, pláne aki szerkeszt, nehéz sorsot vállal magára. Hihetetlen, hogy a Magvető Kiadót nyolc ember viszi, bár a Palatinusnál még ennél is rosszabb a helyzet, Reményi József az egyetlen szerkesztő. Mindannyiuk nagy szívfájdalma, hogy nincs idő a fiatalokkal foglalkozni. Kovács Eszter szerint a gyerekkönyvkiadóknál sem mesés a helyzet, noha ott azért 2000-től 5000 darabig adnak ki könyveket, ami azért valljuk be, egy 300 példányszámban megjelenő verseskötethez képest irigylésre méltó. Talán a rossz lelkiismeretű szülői nemzedék a gyermekeivel akarja bepótolni azt, hogy ő nem olvas, mondja Reményi József. Vajon hogyan lehetne rossz lelkiismeretet beoltani az idősebb generációba, hogy vegyenek több könyvet? Mindezek ellenére az emberek írnak. Sok jó szöveg születik, amit sajnos nem tudnak kiadni, panaszolja Reményi József. De ha meg is jelenik valaki, akkor sem ér véget a kiszolgáltatottság. Sokan saját maguk szerkesztik, gondozzák a szövegeiket, s a szerzői honoráriumból egy vasat sem kapnak. A díjak, ösztöndíjak persze jók, de alapvetően nem pótolják a honoráriumot. Holott évente könyvre általában közel 67 milliárdot költünk, az irodalom támogatása ebből az összegből mégsem működik.  A filmeseknél mégis sikerült kidolgozni erre egy megfelelő támogatási módot, a normális irodalomtörvény egyelőre még várat magára. Persze lehet azt mondani, hogy megoldjuk magunk. Magánkiadásban, például a helyi önkormányzatok vagy egy tejüzem támogatásával, vörösbársony kötésben, mert van ilyen is.
A közönség nagy részének az ajka egyre inkább lefelé görbül, Kukorelly Endre lendülete menti meg a helyzetet. A kulcsszó az összefogás. Mondjunk le három üveg sörről, vegyük meg egymás könyveit, járjunk el vernissage-okra, színházba, költsük egymásra a pénzt! Húzzuk ki magunkat a hajunknál fogva, tegyük sikké az irodalmat, mint azt már a héten egy korábbi beszélgetésben is elhangzott. Már megint ez a dacos magunkra maradás. De nem lehetne, hogy esetleg értünk is lobbizik valaki? És mi miért nem tudjuk úgy promotálni művészeinket a médiumokban, mint például a horvátok, akik egy időben rendszeresen szerepeltettek kortárs horvát írókat, költőket, és lám, megnőtt a kortárs irodalom iránti kereslet. 

A vacsora után Marno Jánossal beszélgetett Harcos Bálint és Nemes Z. Márió.  Gyakorlatilag a világmindenségre nyitottunk ablakot, a világ abnormális burjánzásában az én-te viszonyára, a megértés problémájára, az emberre, mint protézistermelő gépre, az írás szadomazohisztikus mivoltára. De legfőképp arról folyt a vita, hogy a kollektív szubjektivitás lenyomja-e az én-t, vagy az én győz-e ezen a metafizikus szkandermeccsen.

Zilahi Anna, miután kijövünk Marno János beszélgetéséről, mélyet szív a levegőből. Ez kemény volt, és hallgatunk egy ideig, de azért ez az égbolt se semmi. A szavakat emészteni azonban nincs sok időnk, kezdődik a műhelyesek (Győrffy Réka, Halász Margit, Hazai Attila, Ménes Attila, Nagy Ildikó Noémi) felolvasása. 
Én végül a teraszon ragadok,  szállnak a hírek és a pletykák az enyhe szélben: Sopotnik Zoltánt a szállása felé tartva megkergették a kutyák, Harcos Bálintot majdnem a csillagvizsgáló toronyban kellett elszállásolni, miután kiderült, hogy egy 130 cm széles franciaágyat kellene megosztania valakivel. Aztán Szegő János Pál Dániel Levente- és Nemes Z. Márió-imitátorrá változik át, majd párunknak megmutatja mellszőre közé rejtett titokzatos krétai medálját, amelyet annak emlékére vett, hogy Krasznahorkai László Háború és háború című regényének krétai jeleneteit Krétán olvashatta el. Irodalmár misztika. Időközben valaki felfedezi az ikertestvéremet.  Ahogy lassan megszokja a szemem a sötétet, beazonosítódik a többség. P. D. L. a legkönnyebb kiszúrni, fő ismertetőjegye Csobánka Zsuzsa. Szegő János továbbra is kigombolt ingben és ezüst láncban Nemes Z. Márió után inkább már egy megfáradt buszsofőrre hasonlít, Péczely Dóra Love-Hate fülbevalójában ül egy sötét társaság közepén. Közben újra feltűnik ikertestvérem. Elnézem, hogy milyen jól táncol. Majd kint hagyom a teraszon, hadd táncoljon tovább. Benézek a pingpong terembe, ahol körmeccset játsszanak a sportlelkűbb táborozók: Reményi József Tamás, Turi Tímea, Vári György, Krusovszky Dénes, Fehér Renátó, Szegő János, Orcsik Roland.  Szerencsére jobban értenek az irodalomhoz, mint a pingponghoz. Négy óra felé találkozunk újra alteregómmal, azt mondja, hogy kicsit még marad, valakinek megígérte, hogy a Billie Jeanre táncol még egy utolsót.

Fotó: Dézsi Judit (József Attila Kör)