2010.07.07. szerda

Szerdán, úgy fél 8 körül érkeztem a fesztivál területére, nagyon gyors (!) beengedési procedúra után. Egy szép kis völgyet kell elképzelni, ahol 3 színpad, boros, sörös standok, 2 ülős – beszélgetős – kajálós sátor és pár pizzás, lángosos stand kapott helyet, valamint olyan családias hangulatot, amilyet más fesztiválon még nem tapasztaltam.

A Nagyszínpadon éppen az Alvin és a Mókusok hangolt, hogy lassan belekezdjen a műsorába. Engedje meg a Kedves Olvasó, hogy fesztiválbeszámolómban ne kelljen számcímeket sorolnom, hiszen lehetetlenség ennyi zenekar ennyi számát sorrendben megjegyezni.

Próbálom inkább a különböző hangulatokat megragadni… Márpedig, Alvin és a Mókusoknál csak hangulat volt. Kölyökkoromban szerettem őket, de soha nem láttam élőben a produkciójukat, és most nagy csalódást okoztak: lassú, dinamikátlan volt az egész, olyan igazi szétfolyós. Próbálkoztak új számokkal, régiekkel (a klasszikus Jézusnak volt-e szakálla? albumról is játszottak), de egyszerűen nem jött át. A fiatal punkoknak viszont bejött, akik most melegítettek be a későbbi HétköznaPI CSAlódásokra és a legendás skót The Exploited-re. Bő egy órát játszottak, ennyi elég is volt.

Szaladtam a VIP sátorba, hogy megtudjam, hogyan áll a Spanyolország – Németország mérkőzés és kicsit leöblítsem a torkom az egyébként nem drágán mért sörrel. Bevallom, kicsit ott ragadtam, de megérte, mert később bejöttek drukkolni a német VARG zenekar tagjai. Képzeljenek el 4 magas srácot, tetőtől talpig bekenve vörössel és feketével, mintha sárban és vérben hemperegtek volna, a szemük helyén pedig vakító fehérség (gondolom lencse). Félelmetes volt.

Kimentem, hogy belehallgassak a HétköznaPI CSAlódások koncertjébe (egyébként mind a négy nap ide-oda rohangálással telt a három színpad között). Semmi különös nem volt, szokásos punk Pécsről: 3-4 akkordos számok, kicsit dallamos ének, oszt jónapot. A punk eleve nem az én műfajom és már tudtam előre, hogy ez a punk nap nem az én napom lesz.

Átnéztem a Rómeó Vérzik műsorára. Ők tolták a jól megszokott „baby, whiskey, bár, rock and roll” szavakkal megspékelt dögös muzsikájukat. Az új gitáros remekelt, jól beilleszkedett a bandába. Később a VIP-ben elcsíptem pár szó erejéig a srácokat, de nem volt sok időm, mert siettek vissza a Felvidékre, csak pár whiskey-ért tértek be, hogy ne legyen unalmas az útjuk: elmondták, hogy teljesen elégedettek az új fiúval és a régi, egyébként alapító taggal is jó viszonyt ápolnak. Semmi különös nem történt, csak már nem érezték azt, hogy egy felé visz az útjuk.

Következett a sokak által már nagyon várt The Exploited. Róluk azt kell tudni, hogy pályafutásuk kezdete közel 30 évvel ezelőttre datálható, a Sex Pistols, Damned, Ramones zenekarok mellett jelentős szerepük volt a műfaj megteremtésében. Idáig az elismerés, és semmi több: amit a színpadon műveltek, hát az valami borzadály volt. Csaholós, artikulálatlan ének vagy mi, 3-nál is kevesebb akkord és ritka, egyszerű dobtéma. Képtelenség volt kibírnom koncert a végéig, így „sokáig éljen a Rock And Roll” felkiáltással távoztam (e sorokat Kraft Tamás hangmérnök Stage Pass című könyvében olvastam: annál a résznél hangzik el, amikor valamikor a 70-es években Ő és az Apostol zenekar betéved egy Sex Pistols koncertre és pár számnál tovább nem bírják.)

 

2010.07.08. csütörtök 

A csütörtöki napot fokozottan vártam, hiszen nem más volt a nagyszínpad vendége, mint a mindenki által ismert és elismert Iron Maiden ex-énekese, Blaze Bayley (UK).

Sikerült a kezdésre kiérnem, így végig tudtam hallgatni az egész koncertet, ami remekül sikerült. Ez a Blaze, ez egy csodapofa. Abszolút nem zavartatta magát, hogy ilyen kis színpadon áll (Maiden-viszonylatban), nem érdekelte, hogy éppen Pécsen játszik, ő csak tolta a Rock & Rollt. És a hangja, emberek! Eszméletlenül gyönyörű mélyen intonált hangja van az öregnek és remekül is használja.

A számok között nem volt különösebb szünet, Blaze végig konferálta a nótákat, néha kicsit szidva az EMG-t, a Sony-t és a többi kiadót, hogy tönkreteszik a rockzenét, néha meg egyszerűen csak azt mondta, hogy aki rosszat mond a metálra, azt ő nemes egyszerűséggel kinyírja.

Hát a kommentek kicsit megmosolyogtatóak voltak, de hát tudjuk, hogy a népnek cirkusz kell, na meg kenyér. A nóták eléggé hajaztak a Vasszűz dalaira - ami épp várható volt. A lényeg az volt, hogy a közönség jól érezze magát, kapjunk egy kis metált, mintha az anyazenekar buliján lennénk, és a végén mindenki közösen énekelje, hogy Kill And Destroy. Ez maximálisan összejött, nagyon jól éreztem magam.

Koncert közben az egyik cimborám átment belehallgatni a másik sátorban folyó Walls Of Jericho (USA) bulijába, de nem telt el tíz perc és elborzadva jött vissza, hogy ami ott megy, az kritikán aluli. Kérdeztem, hogy vajon miért? A válasz rövid volt és tömör: "hülye zenére egy talpig tetovált lány üvölt artikulálatlanul".

Miután vége lett ennek a bulinak, visszamentünk a sátorba és hűvös sörökkel öntöztük kiszáradt torkainkat, közben pedig érdeklődtem a barátaimtól, hogy a soron következő Dalriada zenekart hova helyezzem. Felvilágosítottak, hogy ez bizony folk-metál lesz. Kicsit felhúztam a szemöldököm, mert nem nagyon vagyok híve a különböző stílusok összeházasításának. Ez az álláspontom pedig a koncert után tovább erősödött.

Értem én, hogy népzene, meg hegedű, meg torzított gitárok, meg női énekes, de engem ez nem… Ráadásul pár helyen a lányka igen hamisan énekelt, ami tovább rontott az összhatáson. Egyébként nem volt nagyobb gond az egyes hangszerekkel, minden a helyén szólt, csak valahogy úgy egyben nem tudtak megfogni.

A vége felé átmentem egy kisebb sátorba, hogy belehallgassak az Omen műsorába. Régen nagyon szerettem őket, még Kalapács Józsival. Akkor kezdtem el tartani a távolságot, amikor - az egyébként komoly hangszeres tudással rendelkező – zenészek Big Brother Okit állították a mikrofon elé.

Megnyugodhatok, mert ez a korszak elmúlt és a banda talált egy nagyon jó torkot, akivel az Omen újra régi fényében ragyog. Korrekt kis bulit rittyentettek össze a srácok, régi és új számok egyaránt szerepeltek a repertoárjukban. Jó fél óra urán viszont távoznom kellett, mert a nagyszínpadon kezdődött a finn Ensiferum koncertje.

Belecsaptak a lecsóba rendesen, igazi skandináv metált kaptunk az arcunkba. Az első két szám nagyon jól szólt, de a harmadik szám kezdett nagyon szétcsúszni. Mondom a mellettem lévő haveromnak, hogy ez pokoli ritmikátlan, amikor hirtelen elsötétült a színpad: áramszünet. Ekkor raktam össze, hogy a színpadon lévő monitorok feltételezhetően előbb elszálltak, ezért nem hallották egymást a srácok. Megkezdődött a hiba keresése és elhárítása, de nekem már nem volt időm megvárni, mire újra elkezdődik a koncert, mivel fuvar jött értünk és egyébként is már jócskán az éjszaka derekán jártunk.

2010.07.09. péntek 

Péntek délután, hat körül érkeztünk meg a Zorall bulijára, akik remekül be is melegítették a népet. Furcsa ezt így leírni, hiszen régi Sex Action és Sing-Sing tagokról beszélünk, akik nem ma kezdték a szakmát, de ha olyan nótákkal operálnak, amik úgy épülnek fel, hogy megfogjuk a klasszikus rock alapjait, riffjeit, emlékezetes témáit és felturbózzuk (haha, ezeket még turbózni kell? hülye szó, de most már marad) az elmúlt korok magyar slágereivel (Neoton, Ákos, Máté Péter, stb…), akkor csak és kizárólag bemelegítésről van szó.

Üdvözöltem annak idején az ötletet és jókat is lehetett rá bulizni, de szerintem ez mára egy kicsit kipukkadt. Amit viszont soha nem tudok megunni, az Szasza sátáni mély hangja. Irgalmatlan torka van a csávónak és igazi frontember. Összefoglalva: jó produkciót kaptunk, okos ötlet volt a Mobilmánia elé tenni őket.

A koncert után következett a már megszokott szomjoltók elfogyasztása, kis pihenés és a fesztiválozók szemrevételezése: érdekes, hogy a punk népség péntekre szinte teljesen eltűnt, viszont jöttek a már-már nagyszülői korba lépő Hölgyek, Urak, hogy fiatalkoruk zenéire egy kicsit lazítsanak.

A Mobilmániában nem is csalódtam. Nem álltak ott meg, hogy a régi P. Mobil számokat játsszák, a tavalyi új albumukról is vettek elő nótákat. Jó volt hallani azért a régi nagy számokat és pláne jó volt látni a szerencsére meggyógyult Zeffer Andrást, Kékesi „Bajnok” Lászlót és a dobok mögött Donászy Tibit, aki szerintem a mai magyar zenei élet legjobb dobosa (oké, az új generációból még Fejes Tomi).

Számomra a legnagyobb szenzációt mégis a hazai pályán játszó Rudán Joe szolgáltatta. Soha nem tartozott a kedvenceim közé és sokszor csalódtam már a produkciójában, de most megemelem a kalapom: gyönyörű, tiszta ének, energikus előadás, ez igen, ilyen egy jó frontember. Később beszéltünk is hátul, és gratuláltam neki: elmondta, hogy új projektet alapított Rudán Akusztik néven. Bajnoktól és Zeffertől pedig megtudtam, hogy ha minden jól alakul, úgy remélhetőleg karácsonykor a boltok polcain lesz a Mobilmánia második albuma.

A buli abszolút rendben volt, semmi technikai gubanc nem hátráltatta a bandát, sőt, nagyon is jól szóltak. Volt azonban koncert közben egy nagyon megható pillanat, amikor is a Menj tovább úgy szólalt meg, hogy a hangfalakból Tunyogi „Tunyó” Péter éneke hallatszott, miközben a zenekar élőben játszott. Közel volt a mécsestörés (mondom, hogy szeretem őket), de ahogy körbenéztem, nem voltam egyedül ezzel a dologgal. Nagyon szép momentum volt, nyugodj békében Tunyó!!!

A koncertet a szokásos Kétforintos dal zárta, csak a jónép ma már nem „bélásokat” dobált a színpadra, hanem 5 meg 10 forintosokat. Nagyon megfogott ez a buli, ez ám a mánia!

Következett egy rövid átszerelés, hogy aztán megtörténhessen a fesztivál, sőt a magyar rockzene egyik szégyenfoltjának nevezett incidens.

Kezdem az elején. Annak idején imádtam az Eddát. Számtalan aláírásom volt tőlük, plakát a szobám falán, pólók, szóval minden, ami kell egy fanatikus eddásnak. Kívülről fújtam a számaikat és gyermek lévén azon sápítoztam, hogy nem juthatok el az agárdi Edda-táborba. Aztán jött az a bizonyos törés, amire minden rockzenét kedvelőnek fel kellett hördülnie: Pataky Attila a Dáridóban!!! Félreértés ne essék, remek muzsikusoknak tartom az Edda zenészeit, Alapitól Gömöryn át Hetényiig, de nekem sehogy sem fér bele az, hogy a mulatós, nótázgatós Pataky valaha is ezek után hitelesen énekli a Kört vagy a Hűtlent. Na de mi baj lehet, gondoltam, hiszen az már 10 éve volt, most hátha…

Hát nem. Ezt a történetet eléggé felfújta a média, most megpróbálom az én szemszögemből leírni: első szám, a hangzás kiváló, Attila mosollyal az arcán, majd egyszer csak valami érkezik jobbról. Paradicsom volt. Első szám lemegy, Pataky fényt kér és belekezd a kis mondókájába: Gyere fel, Te bátor, itt lejátsszuk… sípszó… sípszó… sípszó.

Álltam döbbenten és abban a pillanatban én is eleresztettem egy rövid, nyomdafestéket nem tűrő szitkot, na de nem ám a paradicsomot dobáló Dávidunk felé, hanem a színpadon önmagából kikelt Góliátnak címeztem veretes soraimat. Hát mi ez? Valaki elmegy dáridózni és nem számít arra, hogy az Edda-tábor ezt így vagy úgy megtorolja? Ki ez az (egyébként remek torkú) énekes, aki annak idején még bakancsos, elhagyom a városos feelingben nyomult? Álmodott egy másik világot magának? Szánalmas volt.

Láttunk már a rocktörténelem során hisztis művészeket, de Axl Rose, Ritchie Blackmore, Vince Neil és a többiek soha nem nyomultak előtte (vagy közben) mosolygós, playbackes, ultragagyi dalolós műsorokban, tehát nekem a kifakadásaik abszolút hitelesek. Azt még leírom az esetleges eddásoknak, hogy a koncert után pár szót beszélgettünk Gömöry Zsoltival és elmondta, hogy gőzerővel készülnek a 30. születésnapi bulijukra. Remélem, ott nem lesz hasonlóra példa…

Átnéztünk még a másik sátorban rendezendő Mayhem-re, de sajnos ott még sokat kellett várakozni. Azért – gondoltam – megvárom őket, hiszen a maguk kategóriájában (black metál) mégiscsak világsztároknak számítanak, valamint az énekesük (énekes???? hahahahaha) a magyar származású Csihar Attila.

Végre elkezdték. Látványra nem volt rossz, de zeneileg (számomra) hallgathatatlan. Van a klasszikus rockszámoknak egyfajta befejezési módja… tudják, amikor látszólag mindenki mindent üt, meg lefog és valamikor vége lesz… Na, itt ezek voltak maguk a számok, megspékelve Csihar kegyetlen károgásával.

2010.07.10. szombat

 A szombat estém úgy kezdődött, hogy megszállottan kérdezgettem minden fejestől, vajon a Hobo itt van-e már. Igazából magánügy miatt kerestem (szakdolgozat – Jim Morrison), de szándékom volt feltenni pár szakmai kérdést is. Végre megérkezett és le is csaptam rá: nagyon készséges és segítőkész volt, elmondta, hogy most Pilinszkyvel foglalkozik, meg egy színdarabbal és közben írja az új album dalait. Ez igen. Hiperaktivitás, bőven hatvanon túl.

 Miután megbeszéltük, amit kellett, belehallgattam a Blues Company műsorába. A csalóka név ellenére Ők amolyan hard rockos, bulizós zenét csinálnak, vicces, vulgáris szövegekkel. Azt azért ne feledjük, hogy a dobos-énekes (sőt, tud olyat, hogy egyszerre dobol, énekel és még billentyűzik is) Blöró Papa Billnél dobolt, tehát nem kutyaütő. Bő egy órát játszottak, hogy aztán átadják helyüket a honi blues királyának, Deák Bill Gyulának.

Bill még mindig nagyon tud. Egy best of programmal készült, a Hosszúlábú Asszonytól a Zöld, a Bíbor és Feketéig mindent hallhatunk, amik Bill munkásságának fontos állomásai. A Zöld, a Bíbornál volt egy tegnapihoz hasonló megható jelenet, amikor is úgy konferálta be a számot a Király, hogy ezzel szeretne emlékezni a már eltávozottakra Bencsik Samutól kezdve Puskás Öcsin át Daczi Zsoltig. Megint elérzékenyült jó pár ember.

Maga a buli egyébként minden sallangtól mentes volt. Nem volt sztárallűr, meg időhúzás, csak a blues. Varázslatos órát kaptunk a legfeketébb torkú énekesünktől.

Következett egy rövid pihenés és beszélgetés a backstage-en. Közben annyira belemerültünk, hogy gyakorlatilag teljesen kihagytam a Lord koncertjét. (Nem nagyon sajnáltam, mert - és itt most elnézést kérek minden Lord-szimpatizánstól - engem valahogy sose tudtak megfogni. Soha nem állt közel hozzám ez a nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek szintű szövegek és a zenéjük is többnyire rock-sablonokból építkezik.)

Hobót már nem akartam kihagyni, ezért a nézőtér felé vettem az irányt. Hamarosan bele is kezdett és remek hangulat kerekedett rövid időn belül.

Stílusosan volt felosztva a tracklist a régi és az új album (Circus Hungaricus) nótái között. Még azt is megkaptuk, hogy Hobo felhívta a színpadra Billt és együtt nyomtak el két számot. Szenzációs élmény volt a két ikont újra egy színpadon látni.

Összességében remek fesztivál ez: mi, pécsiek büszkék lehetünk, hogy ennek köszönhetően számtalan kiváló hazai és külföldi zenekar jut el a városunkba. És reméljük, jövőre is hasonló színvonalú lesz, ha nem még színvonalasabb!