Péntek 13-án különös koncert fül- és szemtanúja lehetett az, aki az Ocotpus Összművészeti Helyszín irodalmi sátrába látogatott. Délután ötkor ugyanis hangköltészeti hungarikum csendült föl két neves kortárs avantgárd művész, Ladik Katalin és Szkárosi Endre által. A Spiritus Noisterben Sőrés Zsolt és Kovács Zsolt keverte a gépi zajokat, Ladik és Szkárosi pedig különböző emberi hangokkal (morgás, hörgés, nyávogás, vernyogás, visogás, nyögés, énekszerű, de szavakat alig használó hangkeltés) teremtett sajátos aurát. A produkció szemlátomást sikert aratott; a nyelvi kompetenciát nem, vagy csak az előadás egy-két pontján igénylő darab a nemzetközi publikum számára is érthető volt, jóllehet ebben az összefüggésben éppen az érthető szónak nincs sok értelme, ugyanis az előadás éppen a szemantikában bízó fület játszotta ki a puszta hang (zaj, zörej, dallam) javára.

Szombaton ugyanebben a sátorban slam versenyt rendeztek, a házigazda a Csillag születik című műsorból ismerhető Veres Robi McDc volt, aki olyan fellépőket is fölkonferált a zsúfolásig megtelt, és a környékén szintén érdeklődőkkel teli sátorban, mint Peer Krisztián vagy Karafiáth Orsolya. A fölolvasott szövegeket a közönség pontozhatta, ennek értékelhetőségéről azonban nincs információm, mindenesetre a helyszínen fele-fele arányban voltak magyarok és külföldiek, az előadások zöme pedig magyar nyelvű volt. A műsor csúcspontjának (rögtön az elején) a közönség részéről is Jammal beatbox-játéka bizonyult, a számos elemből építkező, szórakoztató és humoros szájmuzsika zseniális volt (néhány nappal ezelőtt a Symposion bemutatkozása alatt hallható, nyilván az ahhoz a fellépéshez illeszkedő, monoton beatbox kevésbé nyerte el a tetszésemet).

A Tankcsapda még mindig képes sok-sok embert vonzani a Nagyszínpadhoz. Lukács ennek megfelelően végig hálálkodott a közönségnek, illetve zenekaroktól, fellépőktől szokatlan, ám igen szimpatikus módon megköszönte a meghívást. Valóban, nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy a debreceni trió a Headbangers Ballban vagy ad absurdum az MR2 színpadán kapjon helyet, így a Maiden előtti bemelegítés jófejség volt a szervezők részéről, illetve újfent bebizonyosodott, hogy Lukácsék világosban is illeszkedni tudnak a zömében külföldieknek szánt Nagyszínpad-programba. A koncert azt hozta, amit várni lehetett: 75 perc táncot és közönségkórust.

A kínálat főleg az utóbbi két-három lemez anyagából állt össze, a Csapda vagyunk langyos nyitását követően a dinamikusabb Nincs fék, nincs félelem vagy a sláger Füst és lábdob, de kellemes meglepetésként az Így lettél vagy a ráadás utolsójaként elővezetett Tedd meg (a kedvemért) megmozgatta a publikumot. Lukács a szokásos profizmusával vezényelte végig a koncertet, föntebb említett szimpatikus megnyilvánulásai mellett azonban két, számomra (főleg az utóbbi időben érzékelhető) negatívumra fölhívnám a figyelmet: amint a Tankcsapda honlapjának szinte minden bejegyzésében, a tegnapi koncerten is folyamatos téma volt a frontember számára a műsor utáni piálás. Nem értem, miért kell minden fórumon permanensen ezt az imázst erőltetni, szeretünk bulizni, szeretjük a Tankcsapdát, de igazán nem szükséges ez a Zakk Wylde-féle piálós sztárimágó. A másik: Lukácsnak a koncerten használt leggyakoribb szava a „szájonbaszott”. Korábban is megjegyeztem, hogy nem finomkodásból lehet kifogást emelni ez ellen a stílus ellen – hányszor megkapjuk a nem magyar ajkú bandáktól is, tehát értjük, hogy muszáj, akkor is, ha az idegen nyelvű káromkodás még értés esetén is idegen marad: a szitokban van valami ösztönszerű, ami a saját nyelvhez köt, így igazán ízesen alighanem az anyanyelven működik. Viszont éppen ezért magyarul, magyar fülnek a föntebbi, rendszeresen jelzőként használt szó roppant közönséges, és valljuk be, primitív. Még abban az esetben is, ha mindez hozzátartozik a rock and rollhoz vagy Lukács személyiségéhez (aligha).

De lépjünk tovább. Kilenckor végül szép tömeg gyűlt össze az aznapi headlinerre, a futurisztikusra vett színpadi háttér a napokban megjelenő új Iron Maiden-lemez, (a) The Final Frontier vizuális világához lett igazítva. Igaz, a hátsó, hatalmas molinók dalonként cserélődtek, a világűrbe kalauzoló képek és fények visszatérő effektekként hivatottak színesíteni a dalokat. A hangzás a kezdetekben meglehetősen bizonytalan volt, nem tűnt úgy, hogy egyszerre több gitár is szól, sőt egy ponton egy komplett szólót pusztán látványában élvezhettünk, a dobokból pedig eleinte alig lehetett hallani valamit. A kisebb hibákat próbálták kiküszöbölni, így nem mondanám, hogy élvezhetetlen volt a Maiden, némi idő elteltével az arányok helyreállni látszottak. Steve Harris a tőle megszokott módon csaknem végig fél lábbal a ládán nyomta, a sapkát turnéruhaként viselő Dickinson pedig rutinosan ugrált és futkározott a színpadon és a dob mögötti emelvényen. Túl nagy meglepetés nem érhette az igazi rajongókat, ugyanis a mostani turnéjuk programjaként ismert módon túlnyomórészt az utóbbi három lemez (A Matter of Life and Death, Dance of Death és Brave New World) dalai lettek elővezetve. A hosszú, epikus daraboknak persze nem mindegyike feltétlenül jó koncertnóta (pl. a Blood Brotherst inkább hangulatos albumnótának gondolnám), könnyen unalomba fulladnak, a Maiden showja, és elsősorban talán Bruce Dickinson hiperaktív vezérsége azonban vonzza a tekintetet. Tulajdonképpen akár meggondolkodtató is lehet, hogy ezek a lassan arany éveikbe érő férfiak a mai napig ilyen népszerűek tudnak lenni azzal a zenével, mely a nyolcvanas évek eleje óta gyakorlatilag jottányit sem változott, ráadásul a klasszikus heavy metál kívülről nézve meglehetősen lesajnált és anakronisztikus jelenség. Minthogy azonban a Maiden is azok közé az alapvető csapatok közé tartozik, melyek egyáltalán megalapozták a későbbi gúnyolódások tárgyát, a klasszikus heavy metál kilencvenes években és azután érkező fiatal lovagjai valóban sokkal cikibbnek és anakronisztikusabbnak hatnak, mint azok, akik ötven fölött sem veszik takarékra.



Bár a Maiden utóbbi két lemeze, különösen az A Matter of Life and Death nem tudott közel férkőzni hozzám, s úgy vélem, Harriséknek nem kéne erőltetniük a 8-10 perces tételeket, mert ezen a távon egy-egy dalon belül képtelenek olyan izgalmasak lenni, mint a jobb formájában lévő Dream Theater vagy a korai Metallica, a mostani koncert hatására kíváncsi vagyok a szintén epikus tételeket ígérő The Final Frontierra. Dickinson az új albumot reklámozva konstatálta (cseppet sem meglepődve), hogy bizony vannak már, akik jól ismerik a lemezt, s rászegezve az ujját valamelyik elöl ujjongó rajongóra viccesen annyit bökött csak oda, „már el is loptad, mi?”