Az első napon a Symposion folyóirat mutatkozott be. A nem hétköznapi megjelenésű lap egyszerre nyújtott vizuális és irodalmi élményt. Az irodalmi sátor programját szervező Balázs Eszter Anna az esemény fölkonferálása során arra is rákérdezett, vajon a program helyszínén egybegyűlt mintegy húsz-huszonöt fős közönség soraiban hány magyar ajkú van, s minthogy nem kapott egyértelmű választ, rögvest angolra váltott és hangsúlyozta, hogy bár az irodalmi művek magyarul fognak elhangozni, a Symposion, éppen külső megjelenésének köszönhetően, gazdag képi anyagával, kidolgozottságával a magyarul nem értők számára szintén érdekes műalkotás lehet. A kiosztott, körbeadogatott folyóiratszámok egyébként a tekintetben sem hagyományosak (legföljebb az avantgárd felől nézve), hogy a laptükör és a lapminőség folytán különös bánásmódot igényel olvasójától: egyes számok olyan mérettel és súllyal rendelkeznek, hogy kézben, sőt ölben tartani sem egyszerű (nemhogy szállítani, hozni-vinni), így a műsor élvezői a sátor vászonborítású padlóján kiterítve lapozgatták a példányokat.

A Symposiont Sirbik Attila főszerkesztő és Orcsik Roland szerkesztő, valamint Lengyel Zoltán és Nemes Z. Márió képviselte. Orcsik Roland magyarul és angolul is üdvözölte az elképesztő figyelemkoncentrációt mutató közönséget, majd ugyancsak angolul röviden bemutatta a folyóiratot és a felolvasókat, fölkínálva a nagyszerű lehetőséget a külföldi fesztiválozóknak, hogy bár egy mukkot sem fognak érteni az irodalmi művekből, legalább élvezhetik a gyönyörű magyar nyelv hangzását. Nem tudom, mennyire volt tudatos a szerzők részéről, de valóban figyelmet fordítottak a helyes artikulációra, többnyire lassan és tagoltan olvastak, a művek pedig ezáltal megkapták azt az egyébként szinte valamennyi irodalmi esten tapasztalható tipikus aurát, mely  komolyságot és ünnepélyességet kölcsönöz számukra. A sör és a cigi sem hiányzott.

Egy fesztivál természetesen nem az a hely, ahol a művek jelentőségét precízen be lehetne lőni, sokkal meghatározóbb a hangulat (artikuláció, italok látványa), mely elhiteti, hogy művészi közegben tartózkodunk. A felolvasások mellett pedig a Trip cadavre exquis, a gordonkából, klarinétból és beatboxból álló trió gondoskodott a hangulatról; zenéjük egyszerre volt aláfestés az irodalmi művekhez és önálló produkció, mely közben mintegy irodalmat is hallhatott a közönség. A fellépés végén csúcspontként azzal az avantgárd ötlettel rukkolt elő a társaság – jóllehet a cikk címében is jelölt avantgárd nem a hallott művekre vonatkoztatható –, hogy a zene mellett valamennyi szerző egyszerre olvasson föl, és bár a felvetést eleinte talán némi tanácstalanság és bizonytalanság övezte, végül kialakult az az instrumentumokból és emberi hangokból álló különös kakofónia, melyben maga az „irodalmi” jelentése, illetve a jelentés mint olyan eliminálódott, s maradt a hang puszta matériája. Alighanem ez sem csekély eredmény a Sziget kontextusában.