A Sziget küllemén nem sok minden változott az elmúlt évek során, az idén hozatott nagy mennyiségű homok pedig úgy tűnik, hatásosnak bizonyult a hétvégi esőzéseknek köszönhetően felázott talajjal, sárral és tócsákkal szemben. A mínusz egyedik napon, délután hat óra körül a Szigetre történő bejutás zökkenőmentes volt, csak lassú, a fesztiválra érkezők tömött sorokban araszoltak a filatorigáti megállótól az ellenőrző pontokig. Az időjárás szerencsére tökéletes volt – se nem túl hideg, se nem tikkasztóan meleg –, az előrejelzések szerint hétvégéig marad a napsütéses nyári idő.

A Kispál előtt egy fiatalokból álló zenekar, az Esti Kornél lépett föl. Ötven perces műsoruk bemelegítésnek megfelelt, bár ez a fajta Kispálon, Quimbyn és Kiscsillagon átszűrt muzsika alighanem valamely kisebb színpadon jobban érvényesülhet. A felsorolt zenekarok hatásai egyelőre oly egyértelműen tetten érhetők a dalokban, hogy különösebb egyénítő jegyeket (most még legalábbis) nem lehetett fölfedezni, a tagok külleme pedig afféle intellektuel angolszász csapat benyomását kelti az Esti Kornélról; lenőtt, milliméter pontosan belőtt, szembe lógó hajak, trendi öltözködés, némi szenvelgés a színpadon. A háttérben szép, fekete hajú lány vokálozott (sajnos semmit nem lehetett hallani belőle), az énekes mellett pedig olykor a gitáros szintén dalra fakadt. A föntebbi zenekarok nyomdokán járó Esti Kornél ugyanazt a jobb híján intellektuálisnak mondható, tehát szövegcentrikus, rock-szerű zenét játssza, mint hőseik, itt-ott talán kicsit keményebben, zajosabban, ez a  zene rocknak azonban meglehetősen gyenge (talán nem is akar az lenni, noha az eszközeivel él), így vélhetően arra a rajongótáborra apellál, amely a Kispál- vagy Quimby-koncertre jár.

Kérdés, vajon a Kispál föloszlásával keletkező űrt be lehet-, vagy be kell-e tölteni valamely jelentkezőnek. Amikor Lovasi debütált a Kiscsillaggal, alighanem számos követőt hozott magával a Kispálból, így talán nem túlzás azt állítani, hogy a Kispál – bár a kilencvenes évek valóban meghatározó honi csapata – Lovasi zenekaraként értelmezhető, az ő személyisége (szövegei, előadói képessége) tartja egyben azokat, akik most a Kiscsillagot kedvelik, akkor is, ha nyilatkozataiban Lovasi nagyon udvariasan úgy véli, Kispál gitárjátékának köszönhetően születtek olyan dalszövegek, amilyenek. (Éppen ezért lehet valóban kérdés, hogy Kispál András új zenekara milyen irányba és hogyan indul el, illetve képes-e megmozgatni bárkit is a Kispál-közönségből.)

A búcsúkoncert egyébként teljesen rendben volt: a laza tematikus blokkok megidézték a zenekar valamennyi korszakát, minden lemezről elhangoztak a legismertebb, legkedveltebb tételek. Az előzetes hírekből tudni lehetett, hogy a fellépésnek lesz egy klubkoncert-jellegű blokkja, ez itt azt jelentette, hogy a zenekar törzstagjai a nagyszínpad jobb szélére tömörültek egy speciális "kis színpadra", s  egy narancssárga izzó fényében úgy tettek, mintha valóban nagyon apró helyen játszanának, elsősorban a korai darabokat, méghozzá az őstagokkal. Az ötlet jó volt, a kivitelezés azonban meglátásom szerint lehetetlennek bizonyult, ugyanis ekkora helyen, ennyi ember előtt, jókora zenekari árokkal még a színpad jobb oldalánál az elöl állók sem feltétlenül érezhették át a klubhangulatot, pláne a másik oldalon és/vagy hátrébb tartózkodók, akik értelemszerűen e blokkot a kivetítőkön kényelmesebben követhették.

A színpadkép többnyire hagyományos volt, némi vetítés és hangulatos konfettieső, valamint zárásként konyha képére átszabott színpad emelte ki a dalok némelyikét, de elsősorban – s így volt ez jól – a zenére koncentrált a csapat. A Csík zenekar mellett akadtak további vendégek, Németh Juci a De szeretnék című szerzeményben vendégeskedett, ahogyan a lemezen szereplő verzióban is, a Quimby-frontember Kiss Tibor pedig A következő buszon című dalt énekelte, s ehhez a lassú, merengős tételhez jól illett a hangja. Lovasi a nagyjából két és fél órás koncerten a szokottnál kevesebbet beszélt és ironizált (azért természetesen eleget ahhoz, hogy tudjuk, maga az esemény sem éppen vállraborulós hüppögésbe fullad majd), egészen kicsit úgy tűnt, mintha maga is azért legalább valamelyest, hozzávetőlegesen meg lenne hatódva, illetve a show ellenére nyilvánvalóan nem fölemelő pillanat, hogy a Kispál és a Borz befejezi pályafutását. A koncert maga elég nagy hype-ot kapott, a számos médiaszereplésen túl a nagyszínpad melletti merchandise-pultnál többféle, direkt a búcsúkoncertre készült pólót lehetett vásárolni, és ugyan jellemző volt a bulira a Ha ez a vég című, rögtön másodikként előadott dal refrénjének mondandója („Ha ez a végén, nekem tetszik / Ha ez itt a vég, hát az nagyon derék”), ezúttal Lovasi sem poénkodott annyit. Megtették maguk az ironikusra hangszerelt dalok. Igaz, Lovasi rögtön az elején humorosan megjegyezte, látva a hatalmas tömeget, hogy „Ti tényleg elhittétek, hogy ez a búcsúkoncert?”, ám az átkötő szövegek, amelyek ugyanúgy védjegyét képezik a zenekarnak, talán éppen az alkalom miatt hangyányit visszafogottabbaknak tűntek.

A közönség láthatóan lelkesen vette a bulit, tombolástól és sikongatástól volt hangos a küzdőtér. Olyannyira, hogy amikor a közeli Fröccsházhoz mentem szomjoltót szerezni, egy külföldi fiú megkérdezte, milyen csapat játszik, és hogy akkor ez egy híres-neves magyar banda-e. Úgy tűnik, Kispálék utolsó felvonása sok-sok rajongót vonzott, míg sütött a nap, rengeteg napijegyes karszalaggal kószáló fiatalt és kevésbé fiatalt láttam.

Bár a feeling nem lehetett olyan, mint a folytatás tudatában átélt korábbi bulik (illetve azok emléke), méltó búcsú volt a Szigetes fellépés. Sajnálom, hogy véget ért, jómagam is számos emlékkel kötődöm a Kispál zenéjéhez, koncertjeikhez. Nem mondom, hogy jövőre (vagy öt év múlva) veletek ugyanitt, de… bízzuk a dolgot a körülményekre.