A Műcsarnok hatalmas tereiben elkalandozik a tekintet, az első helyiségen is azonnal végigszalad a szem, de érdemes tartani a koncepció által megkívánt ritmust, a bejárattól balra műanyagrekeszeken szétdobált katalógusok és albumok, belelapozok néhányba. Képek a szocializmusról, a rendszerváltásról, fogódzók a tárlat anyagához, vagy inkább az értelmezést tovább bonyolító, a figyelmet megosztó, zavarba ejtő tényezők. Zűrzavarra hangolók.

A rekeszek felett a falon Lázár Eszter és Petrányi Zsolt, A pult mögött című kiállítás két kurátora próbálja meghatározni a tárlat lehetséges tétjét. „Vajon könnyebben érthetjük meg a sajátos gazdasági jelenségeket, ha a gazdaságpolitikai fogalmakhoz élethelyzeteket, a modellekhez analógiákat társítunk, a képleteket pedig emberi történetekre fordítjuk le?” – teszik fel a kérdést. A kiállítás végére szerintem mindenki bátran állást foglalhat majd ebben a kérdésben. Persze nem egészen objektívan, hanem csak úgy, ahogy majd én is teszem. Vajon a kortárs művészet közelebb hozhatja, érthetőbbé teheti az emberek számára ökonómia és politika absztrakt részrendszereit és összefüggését? Ez egy olyan kérdés, amin érdemes gondolkodni, ám talán korántsem olyan egyszerű állást foglalni, mint elsőre gondolnánk. Mert ha az itt bemutatott művek közvetlenül nem is foglalkoznak a politikával, a gazdasági folyamatokkal kapcsolatos kérdések megkerülhetetlenné teszik ezt a tényezőt is, esetenként pedig talán épp a történelmi-politikai kontextus hiányos ismerete teszi nehezen érthetővé ezeket a dolgokat, néhány mű lóg a „nemtudás” üres terében.

Ahogy a tárlat alcíme is jelzi, az anyag fő témája A posztszocialista gazdaság jelenségei a kortárs képzőművészetben. Aktualitását a 2008-ban kezdődő globális gazdasági válság adja, amelyet egyesek szerint a kapitalizálódás folyamatának negatív következményeként is értelmezhetünk a keleti régióban. A „posztszocialista régió” azonban itt nemcsak Kelet-Közép-Európát jelenti, ezt mutatja, hogy a tárlaton kiállított mintegy 150 mű 30 alkotója között bolgár, litván, örmény, svájci, szerb, ukrán és német alkotókat is találunk. Vannak, akik a szocializmus időszakára jellemző állapotokat próbálják közelebb hozni a befogadóhoz, mások pedig a rendszerváltástól napjainkig terjedő, jelenünket is meghatározó gazdasági tapasztalatokat igyekeznek értelmezni és újraérthetővé tenni.

A meglehetősen sokszínű, és vegyes színvonalú anyagban a – sokszor egymással is kölcsönhatásba lépő – videó, installáció, és fotó jelenti a főcsapást, de objekteket, olajfestményeket és rajzokat is találunk. Rögtön a kurátori ráhangoló után ironikus falrajzokba botlunk. Dan Perjovschi Krízis (2009) című sorozata a fal demokratikus médiumán leegyszerűsített figurákkal próbálja megjeleníti a gazdaság globális összefüggéseit.

A soron következő munka A jövő ígérete (2006-2010), amely a tárlat egyik legeredetibb darabja, összetettségével jól ellenpontozza az előző mű minimalizmusát. A német Reinigungsgesellschaft művészcsoport installációja egy menzáról kimentett, az installációban pedig tükörrel duplikált szocreálos életképet ábrázoló mozaikból és a fal mögé rejtett Kiszabadítás című videóinstallációból áll.

A bányászat rövid története (2008-2010), amelyet a következő helyiségben láthatunk, összetett kutatómunka eredménye. A horvát Christina Leko a bányászok Uniós csatlakozás előtti és utáni helyzetének összehasonlítására építette szöveges és képi felületeket ötvöző installációját. A Hollandiában élő szlovák Lucia Nimcova Nem hivatalos (2007) című installációja a szülővárosba való visszatérésen alapul. Egyfajta rekonstrukció. A hatalmas fotókkal borított falon a tanárától megörökölt, egykor megrendelésre készített képek láthatók, közben pedig a kivetítőn az idősebb nemzedék képviselőit látjuk viszont, azokat, akikről egykor Nimcova tanára felvételeket készített, ráadásul újra az eredeti helyszíneken, most mozgásban, hisz a művész arra kérte őket, hogy tornázzanak kicsit a kamera előtt.

A jövő maradványai (2009) című videó a svájci származású Uriel Orlow agyszüleménye, egy igazi áldokumentum szerű sci-fi, ami bekapcsolódik a kontaktok/médiumok által papírra vetett – állítólagos – földönkívüli üzenetek diskurzusába. Az elhagyatott területen munkálkodókat mutató film végén Majakovszkij Gőzfürdőjének (1930) időutazó nőalakja, a Foszforeszkáló Nő szólal meg 2991-ből. Az egykori földrengés helyszínén egy időugrás lehetőségéről tájékoztatja a jelenben élőket, és a félresikló kommunizmus egyébként jelentős értékeit taglalja. A mű pikantériája, hogy a görög származású Mikhail Karikis a komponált hangeffektek alapjául pulzárok (haldokló csillagok) által kibocsátott rádióhullámokat használt, amelyeket korábban sokan földönkívüli intelligenciák üzeneteinek tartottak.

A R.E.P. (Revolution Experimental Space) csoport Patriotizmus című sorozatának Bezárkózás című tapétája a maga monumentális tálalásával mindenképp magával ragadó munka, ami diktatórikus konnotációkat is magával hoz, az önmagukért beszélő, ismétlődő piktogramok – melyek a befogadóval való kommunikáció egyértelműségének igényéből születtek – legalábbis mindenképpen erre mutatnak. De hogy ettől, vagy a tárlat bármely más darabjától közelebb kerültünk volna a „gazdaságpolitikai fogalmakhoz”, azt kötve hiszem. Persze elképzelhető, sőt valószínű, hogy csak annak a generációnak jelent ez problémát, aki amúgy sem élte meg tudatosan a kommunizmus mindennapjait – mondja mindezt valaki, aki hisz a kortárs képzőművészet megvilágosító potenciájában, de a rendszerváltáskor még csak két éves volt.

A pult mögött (Over the Counter) – A posztszocialista gazdaság jelenségei a kortárs képzőművészetben című tárlat szeptember 19-ig tekinthető meg a Műcsarnokban.