Kritikát írni antológiáról: nemcsak nehéz, de valószínűleg értelmetlen vállalkozás is. És ez fokozottan igaz egy olyan reprezentatív igényű gyűjtemény esetében, amilyen a Magvető hagyományos, könyvheti prózaválogatása.

A Körkép tekintélyes kötet, de azon könyvek közé tartozik, amelyeknek többet olvassuk a tartalomjegyzékét, mint a bennük található szövegeket. Ezért lehet az is, hogy az aktualitását előtérbe helyező válogatásnak valójában soha nem az az ideje, amikor megjelenik. Reprezentatív igénye miatt megpróbál előremutatni: akik ma fontosak, nyilván egyszer még fontosabbak lehetnek. Valódi érdekessége azonban ennek a polcfaló sorozatnak (Parti Nagy Lajos szava ez a Körkép testvérére, a Szép versekre) épp csak évek múltán tud megmutatkozni.

Hiszen ma már a sok népszerűsítő fórum között nem feltétlenül a Körképből tudjuk meg, hogy kit érdemes olvasnunk, de aki már lapozott évekkel vagy évtizedekkel ezelőtti magvetős antológiát, az tudja, hogy az idő paradox módon ezeknek a válogatásoknak dolgozik. Ekkor érik be ugyanis ezeknek a gyűjteményeknek az egzotikuma: ráadásul ezt az egzotikumot a válogatások esetleges tévedései csak megerősítik. Ezért gondolom azt is, hogy Károlyi Csabának a látszólag a szövegek mellé beszélő észrevétele milyen fontos: igen, képek és rövid életrajzok nélkül a Körkép félkarú óriás.

Mit mutathat meg tehát huszonkét mai magyar író kisprózája egybegyűjtve, amit nem tudnánk meg az egybegyűjtés nélkül? A 2010-es Körképet olvasva megerősödhet az a meggyőződésünk, amit amúgy is sejthetünk: a szűken vett kortárs irodalomnak bár vannak jó novellistái, de nincs novellisztikája. Az érdemlegesebb megszólalások elszigeteltebbek egymástól, mint a líra esetében. A kötet szerkesztési elve pedig a reprezentativitás miatt és mellett pedig mintha le is mondana egy elképzelhető narratíva megalkotásától. Ami azonban még inkább zavarba ejtő, hogy a kisprózák gyűjteményét ígérő kötetbe miért kerülnek regényrészletek (Csabai László és Tompa Andrea szövegét tudtam így beazonosítani): a kis- és a rövid terjedelmű próza ugyanis nem ugyanaz. Ráadásul a szerkesztők ezzel a döntéssel még inkább kiszolgáltatottá válhatnak az antológiákkal szemben olyan könnyen felállítható hiánykatalógusoknak: a ki miért maradt ki, ki miért került be szőrszálhasogató kérdései sajnos így értelmessé is válhatnak.

Mivel tehát a Körkép lemond az amúgy talán alig is létező tendenciák kirajzolásáról, az antológiát olvasva azok a szövegek lesznek emlékezetesek, amelyek önmagukban erőteljesek és autonómak. Érdekes egyezést meglepő módon talán csak az írások tematikája hordoz: viszonylag sok írás jelenít meg klausztrofób szülő-gyerek kapcsolatokat. Ugyanakkor egy-egy ilyen gyűjteménynek a bevezető és/vagy ismeretterjesztő funkciója lehet igazán fontos, hiszen többek között Esterházy Péter vagy Pályi András jelentőségéről nyilván nem a Körkép alapján tájékozódunk (bár Krasznahorkai László máshogy nehezen beszerezhető, a sebességről szóló írása jó, hogy megvan itt is). Bodor Ádám is mindenféle válogatás nélkül a kortárs magyar novellisztika állócsillaga. Tóth Krisztina vagy Rakovszky Zsuzsa könyveit sem feltétlenül egy antológia miatt vesszük le a polcról. Persze jó volna, ha Berniczky Évával vagy Centaurival is ez lenne a helyzet, de lehet, hogy nekik még kell a reklám – nem az ő hibájuk (noha Centauri is jobb novellista, mint amilyen írást épp ebben a válogatásban olvashatunk tőle).

A Körkép funkcionális haszna minden bizonnyal az, hogy olyan folyóirat-publikációkat ment meg a feledéstől vagy olyan friss könyvekre hívja föl a figyelmet, amelyek amúgy elkerülnék az olvasó figyelmét. Egyébként, ha jól nyomoztam, a legtöbb folyóirat-publikáció a 2000-ből került át, de jó helyezést ért el még a Holmi, a Liget és a Bárka. Ugyanakkor persze problémát jelenthet az, hogy egy kispróza, ami jónak tűnik megjelenésének első közegében, nem feltétlenül mutat jól egy antológiában. Harangi Andreának a Litera felkérésére írott városesszéje például megállja a helyét a saját közegében, de kínossá válhat egy gyűjteményben.

Minden olvasónak megvannak a saját vakfoltjai, számomra mindenesetre a legkellemesebb meglepetést Bíró Zsófia impresszionista-szürrealista írása jelentette, a Körkép egyik hasznát abban látom, hogy például az ő nevét megtanultam. A több tételes Mélyülő sóhajok erőteljesen mutatja meg, hogy bizonyos önfejű motívumok cselekményelemek nélkül is hogyan tudnak erős narratívát alkotni.

A Körkép nélkül elkerülte volna a figyelmem Kapecz Zsuzsa novellája is. Az effajta írásra mondják jobb szó híján, hogy „hagyományos” próza, ám ez a szó éppoly üres, mint a sokat használt posztmodern. Az Attila kölykei egy takarítónő zsúfolt és monoton hétköznapjait elbeszélve az együttérzés és a távolságtartás torokszorító elegyét valósítja meg.

Szvoren Edina novellája pedig a Körkép többi írása között olvasva is csak megerősítette, milyen eredeti és milyen kiforrott, nem elsőkötetes-szerű elsőkötetes prózaíróról van szó. A Temetés című írás nagyon sokat tud a mindennapok szégyenéről, az undorról, a megvetésről és a megalázottságról, valamint arról, hogy nem csak akkor hazudunk, ha nem mondunk igazat.

A Körkép bár panorámát ígér egy-egy évnyi irodalomra, természetesen csak kilátást adhat egy szobából. Ám hogy milyen szobából miféle kilátást, nos, azt még az antológia elolvasása után is nehéz megválaszolni.