A 2005-ben publikált A tetovált lányt (az eredeti, svéd nyelvet követő szó szerint fordításban: Férfiak, akik gyűlölik a nőket) egy évvel később követte a folytatás, A lány, aki a tűzzel játszik, míg a befejező rész, A kártyavár összedől 2007-ben lepte el a könyvesboltokat. A regények és a filmek is egyaránt a svéd társadalmi fertő egy-egy szegmensébe kalauzolják az olvasót, illetve a nézőt. A második regényben-filmváltozatban egy lánykereskedő horda nyomaira bukkanó fiatal újságírót és a szintén a témából disszertáló barátnőjét teszik el láb alól a lelepleződéstől rettegő gyalázók, a záró kötet pedig már a gyermekpornográfia iszonyatával teszteli az olvasó-filmnéző idegeit.
 

Larsson sci-fi magazinok protezsálása, valamint szépirodalmi alkotások papírra vetése mellett leginkább az Expo nevű politikai lap főszerkesztőjeként lett ismert hazájában, és talán írni sem kell, hogy munkásságát számos vita és gyakori felháborodás kísérte. Jószerivel pontosan ezeket az anomáliákat örökítette meg a Millennium-trilógiában: az északi szélsőjobboldali csoportosulások térnyerését, a nők elleni erőszakosságot, az oknyomozó riporterek rivalizálását. Ugyanezen tényezők jelennek meg A tetovált lány filmváltozatában. Niels Arden Oplev rendező és a számos halálos fenyegetést kapott regényíró is két perspektívából ábrázolják a szociális romlást kiteregető tablójukat. A nagyobb ívű, voltaképpen az egész svéd régiót jelképező cselekményszálat a Millennium nevű fiktív újság obskúrus vezéralakja, Mikael Blomkvist (Michael Nyqvist) képviseli, míg a konkrétabb, az egyetlen reprezentatív karakterrel bizonyító mindennapi szférát egy deviáns hackerlány, Lisbeth Salander (Noomi Rapace) históriája célozza.

Blomkvist figurája a társadalmi vetületben gyakorlatilag nem más, mint a szerző alteregója: a vállalati hiéna Wennerströmmel szembeni alulmaradása rögvest megadja a film alaphangját, és egy összeférhetetlenség-ábrát tételez. Oknyomozó újságírók közötti viaskodást ír le a film, valamint az elbeszélés a pénzember ármányait is sejteti: Wennerström talán saját pozíciója, saját becsületes álarca megőrzéséért vetemedik Blomkvist lejáratására. Ilyen rangban az újságíró-karakter szakmai gonoszság áldozata, így a szereplő pozíciója a veretes új-hollywoodi politikai thrillerek (Az elnök emberei, A Parallax-terv) újságíró kontra vállalati vagy politikai csalás oppozíciójára épít. Főalakunk helyzetét ezen felül a képi világ is demonstrálja, a hideg és szürke Vanger-birtokra vezető útja a bűnügyi sztorik előírásainak megfelelően további fordulatokat ígér, nem mellesleg pedig a kortárs svéd revizionista műfaji gyakorlatok atmoszferikus nyelvezetét (például az Engedj be! havas lakótelepének, áporodott szagú kocsmájának hangulatát) is továbbgördíti.
 

Lisbeth, akárcsak az újságíró, szintén a hatalmasok jótékony maszkja alatt lappangó undorral találkozik: pszichotikus tüneteinek se szeri, se száma, halmozott hátrányosságát a rengeteg nevelőszülő, egy elmegyógyintézetben ülő anya, egy meggyilkolt édesapa, illetve punk-külseje, testékszerekkel lyuggatott arca húzzák alá. Noomi Rapace alakítása révén maximálisan ránk is zúdul a hétköznapi terror minden nyomasztó komponense. Rapace androgün testfelépítése, nemtelen tekintete és tetőtől talpig fekete öltözete máris exponálják a karakter lelkiállapotát, ám a leghitelesebb, és egyúttal legelviselhetetlenebb szereplőanalízist a szado-mazochista hajlamú nevelőapánál játszódó szcénák hajtják végre. Többnyire némaság uralja ezeket a jeleneteket, amiket hátborzongatóan jó érzékkel megtör egy-egy fülsértő dallam, örökké Lisbeth fizikai és szellemi kiszolgáltatottságának, illetve a konszolidáció mögé rejtőző gyám elfajzottságának érzékeltetéséért. Oplev és Larsson a lány oldaláról immár a kisközösség dekomponálásáról, valamint az egyén holtpontjáról készítenek tanulmányt, rész-konklúziójuk pedig nem hagyja hidegen a szemlélőt.
 

Az ígéretes (és nagyjából 1 órát felölelő) főszereplő-bemutatás után viszont A tetovált lány lassan, de biztosan darabjaira hullik. Krimihez mérten a cselekmény andalítóan lassú tempóra vált, és úgy tűnik, mintha a film gárdája szolgaian ragaszkodna a regény minden apró részletéhez. Pejoratív értelemben tárul fel mindaz, ami egy regényadaptáció hátrányára válhat: míg egy regény engedi a karakterek belső világának fejtegetését és a környezet egyes pontjain való időzést, addig a filmnek tömörítenie kell ezen benyomásokat, persze a forrásmunka atmoszférájához hűen. A tetovált lány bűnügyi szálát, a „Mi történt Harriet Vangerrel?” kérdésre adható feleletet a kamaszlány naplójában lévő passzusok felolvasása, valamint a mennyei fehérbe öltöztetett visszarévedések szájbarágóssá degradálják, és megfosztják a cselekményt a hideglelős, inkább benyomásokra gyúró erényektől.
 

Henrik Vanger és dinasztiája mögül sem lépnek ki az igazán falrengető impulzusok. A „megbecsült emberek viselt dolgai” tematika csupán felmerül, ám bővebb, drámai feszültségben tobzódó erejét leértékeli Blomkvist és Lisbeth nyomozása. Ez a nyomozás ősrégi klisék nyomdokain halad: rituális gyilkosságok a Mózes könyvében olvasható passzusok szerint, az áldozatok nevei csak ideig-óráig rejtélyes monogramokként borzolják a kedélyeket, a monoton egyik gyilkosságról a másikra ugrálás pedig végképp redukálja a thriller és drámai feszültség összhangját. Nem igazán érezhető a nyomozás tétje, sem a nőgyűlöletből fakadó tragikum hatása, ráadásul a szubsztancia nélküli vizsgálódásnak jókora kegyelemdöfést visz be a vallásos sorozatgyilkos-thrillerek paneljeinek felmondása, amiket az alkotók mintha nem is próbálnának felülírni. Ütemtelenséget okoz a rébusznak szánt bejegyzések állandó citálása is, ezzel pedig Larsson bestseller-feldolgozása a négy évvel ezelőtti A Da Vinci-kód ritmushiányával kerül egy súlycsoportba. És a legszomorúbb éppen az, hogy az eleinte profin árnyalt Blomkvist- és Salander-identitásrajzok idővel feloldódnak az izgalommentes nyomozásban: a játékidő zömét uraló vázlatosságuk miatt a karakterek szinte nem is többek egy sokadik bestseller sematikus detektívpárosánál. A tetovált lány az utolsó, nagyjából fél órában egy utolsó próbát tesz a sanyarú helyzetű nőalakok közötti viszony felállítására, ám a zárszavakat az immár egyértelműen a Nyugatnak hódoló giccses megoldás újfent hitelteleníti.

Időközben szárnyra kaptak a hírek a készülő amerikai remake-ről, amely 2012-ben mutatkozna be a filmszínházakban. Az újrázás rendezői székében David Fincher ül majd, akinek a pokoli nagyvárosban kaszaboló inkvizítor (He7edik), a fogyasztói társadalom ellen terrorral lázadó yuppie-generáció (Harcosok Klubja) és a San Francisco-i rém, a Zodiákus miatt van tapasztalata a sötét világnézet felszabadításában, ugyanakkor a Benjamin Button különös életének relatív kézjegymentessége a jellegtelen indigózás ördögét is falra festheti.

A tetovált lány

(Män som hatar kvinnor)

Színes, feliratos svéd-dán-német bűnügyi thriller, 2009, 152 perc.

18 éven aluliak számára nem ajánlott!

Rendezte: Niels Arden Oplev

Írta: Stieg Larsson azonos című regénye alapján Nikolaj Arcel, Rasmus Heisterberg

Zene: Jacob Groth

Operatőr: Eric Kress, Jens Fischer

Vágó: Anne Osterud

Szereplők: Michael Nyqvist (Blomkvist), Noomi Rapace (Lisbeth), Sven-Bertil Taube (Henrik), Peter Haber (Martin), Marika Lagercrantz (Cecilia)