Nem tudom, hogy az ösztönösen mondókázó édesanyáknak vagy a kiváló magyar óvodai nevelésnek köszönhető, hogy a gyermekversek minden korban népszerűek. Persze vannak népszerűbbek, sokat mondogatottak, és vannak olyanok is, amelyek otthoni, családi kedvencek, s így öröklődnek generációról generációra. Nálunk ilyen – a méltatlanul elfeledett – Pákolitz István, de szerintem mindenki tudná sorolni azokat a példákat, amelyek rendszeresen kimaradnak az antológiákból, s így lassan visszaszorulva a gyermekkönyvtárak zsúfolt polcaira, feledésbe merülnek.

Az utóbbi tíz év gyermekkönyveinek toplistáját böngészve a gyermekversek szerelmesei örömmel nyugtázhatják: legalább annyi verses kötet került be a legjobb ötvenbe, mint meseválogatás, sőt az első helyen is egy versantológia, a Friss tinta áll. Ezt követi Varró Dániel verses meséje, a Túl a Maszat-hegyen, a dobogó harmadik fokán pedig Kiss Ottó gyermekhangra komponált versfüzére, a Csillagszedő Márió áll. A szakma tehát elismeri a kortárs gyermekverset (de hogy az olvasók is keresik-e ezeket a könyveket, a diákok is olvassák-e őket, azt csak a kereskedők és a pedagógusok tudnák megmondani).

Az Aranysityak gerincét a Csodaceruza hasábjain megjelent versek és az ezekhez írt Lackfi-kommentárok adják. A szerkesztés három esztendeje alatt bővült a résztvevők köre, végül 39 költő portréja és gyermekversei kerültek a kötetbe. A sokszereplős alkotás sokféle hangot is feltételez, egyéni hangok ezek, melyek a gyakorlott karmesternek köszönhetően végeredményként a kortárs gyermekköltészet kórusává állnak össze. Vannak erősebbek, akik szólamokat vezetnek, hozzájuk csatlakoznak a bizonytalanabb, de ugyanolyan tiszta hangok, és vannak szólisták, akiknek egyéni, jól megkülönböztethető hangját már korábbi szólóalbumaikról ismerjük.

A kortárs gyermekvers-költészet két meghatározó szólama a kötetben is kiemelt helyet kap. A gyermekhangra írt versek sajátossága az első személyű beszélő, akinek gondolatait kötetlen formában, szó- és érzészuhatagként kapjuk, a vers gyakran csattanóval (és egy röpke olvasói mosollyal) zárul. Kiss Ottó Csillagszedő Máriója vagy A nagypapa távcsöve, Miklya Zsolt Pityu azt mondja kötete, Finy Petrától pedig a Gréta garbója tartozik ebbe a kategóriába. Az Aranysityakban ők és még sokan mások is próbálkoznak ezzel a – csupán látszólag – egyszerű formával, az eredmény egy nagyon markáns gyermekszólam lesz, amely a gyermek élmény- és érzésvilágából táplálkozva olyan versekkel ajándékozza meg az olvasót, melyeknek köszönhetően közelebb kerül a nagy titokhoz: hogyan látja a gyermek a világot. Ezeknek a verseknek a bölcsessége, humora közelebb áll a kiskamaszokhoz és a szülőkhöz, mint az óvodásokhoz, kisiskolásokhoz. Ám hogy ez utóbbi két társaság se maradjon élmények nélkül, arról gondoskodik a másik népszerű trend, s annak követői: időről-időre belebotlunk olyan költeményekbe, amelyeknek szerzői klasszikus mintákat (főként formákat) alapanyagul véve játékos kedvvel „keverik újra” a megszokottat.

Az Aranysityak ajánlható (természetesen) gyerekeknek és szüleiknek, hiszen végigolvasva a kötet verseit nagyon sok örömben lehet részük, biztos vagyok benne, hogy találnak számos olyan verset, aminek sorait vagy akár az egészet otthon, óvodában, útközben, a legváratlanabb helyzetekben mondogatni fogják. Kritikusok, kutatók is élvezettel forgathatják e könyvet, már csak azért is, mert szép keresztmetszete a kötet korunk gyermeklírájának: ismert és majd később ismertté váló költők versei az életmű részeként, a nagy egész rövid fejezeteként, mint cseppben a tenger láthatók. És nem utolsó sorban a kiadók számára is aranybánya lehet az Aranysityak: költői portfólió, mellyel magukat ajánlják az önálló kötet (és hírnév) reményében.

A könyv bemutatása során a 39 szereplőből nem emeltem ki senkit, pedig vannak kedvenceim, olyanok, akikhez visszalapozok, akiknél magától kinyílik a könyv, olyan versek, amelyeket hangosan is felolvasunk a gyermeknek, egymásnak. Hogy tudjam, hol vannak, kis papírokkal jelölöm meg a helyet. A Friss tintám is ilyen, a széléből papírok állnak ki. Aztán amikor kinyitom, meglepődöm: vajon miért szerettem ezt akkor? Továbblapozok, és másik kedvencet találok, a jelzés pedig átkerül ide. Az Aranysityakra is ez vár – lehet, hogy van olyan vers, amit egyből megszeretünk és bejelölünk, van, amit csak hetek, hónapok múltán engedünk közel magunkhoz, és lesz olyan is, amit sosem fogunk kedvelni. És ez így van jól, ez az antológiák sorsa.

Emlékszem, általános iskolás koromban osztálytermünk falán egymás mellett sorakoztak irodalmi nagyjaink fekete-fehér fényképei. Mennyivel izgalmasabb, életszerűbb, a gyermeki fantáziához közelebb álló lett volna, ha rajzos formában jelennek meg, mint az Aranysityakban a költő-portrék. Az eredeti arcok jó részét ismerve elmondható Molnár Jacqueline fantasztikus munkát végzett, a kortárs költő-kavalkádot ábrázoló poszternek helye lehet a tantermekben. Ráadásként a sokszínű versgyűjteményhez sokszínű képi világot álmodott, a versek között található apró képek játékra hívják az olvasót, a verseket nem ábrázolják, hanem kiegészítik, illusztrálják.