Györe költészete úgynevezett életköltészet, mely az ő esetében azt jelenti, hogy a saját életét teszi költészetének tárgyává. De ezek az életversek nem a napló beszédmódjához hasonlatosak, nem is a zsánerköltemények világára emlékeztnek. Inkább meditációban szemlélt valóságdarabok, amelyek szemlélése közben az ember saját létére vonatkozó mély, egzisztenciális igazságokat érez meg. A szigliget című versben írja: “nem akarok több tárgyesetet / használni ebben a versben / és talán egy másikban sem”, s ezt könnyen dekódolhatjuk úgy, hogy a lírai én nem akar tárgyias viszonylatokba kerülni, ez a kijelentés pragmatikus vonatkozásban a cselekvő akarat elutasítását, a szemlélődő magatartás felértékelését jelentheti. Az akaratról lemondó szemlélődés eredményezheti a mély egzisztenciális felismeréseket, a rádöbbenéseket. Jellemző, hogy egy forgalmas térről (Moszkva tér) se a forgalom, a nyitott térség, hanem egy ottani lakás jut eszébe, a külvilág csak mint sziréna hangja szűrődhet be, legfeljebb az erkély az összekötő kapocs hozzá, de az ember eltűnik onnan is, csak tárgyai jelzik azt, hogy valaha ott volt.

A meditáció, az elmélyülés bensőségessége miatt nincsenek versmondatok a költeményekben. A szókezdő nagybetű és a központozás hiánya nem a nyelv akusztikus anyagszerűségét erősíti fel - mint más poétikákban -, hanem a koncentrált jelentésképzés lehetőségeire irányítja a figyelmet.

A kölcsönlakás verseiben a személyes élet helyeződik a középpontba. A szubjektum a személyes és tárgyi kapcsolatain keresztül képződik meg. A versek referenciatartománya tehát mimetikus lehetne, de ez is csak lehetőség marad, mivel az avantgárdra jellemző (vagy azokra hasonlító) poétikai eljárások lehetetlenné teszik a biografikus olvasásmódot. Nemcsak a szabályos szintaxis eliminálódik, hanem a betű-enjambement révén a lexéma is. Tehát nem a szó áll a nyelvhez való viszony tengelyében, nem is a mondat, inkább a szintagma, amit a meditáció vizuális medializációs csatornája szervez.

A kötet magára a költészet egészére, annak befogadására és hagyománytörténetére is reflektál. A refleflexió perspektívája szintén az avantgárd poétikákból ismerős: nem a nyelvi megelőzöttség, az időbeliségen módosítva ismétlő, egymásra ható szöveghagyományok érdeklik a költőt, hanem a valóságdarabok, imágók, sőt tulajdonnevek tárgyiasuló materializációi, széttartó montázsai. Például a szerelmi költészetre tett utalásban, amelyben az Anna (Losonczy Anna, Balassi Bálint 1553-ban születt szerelme, Anna Karina, az 1940-ben született francia modell, színésznő, filmrendező és Anna Karenina, Tolsztoj világhíres regényének hősnője merül fel) tulajdonnév deszemiotizációs elidegenítése adja a széttartó montázs-szerkezetet.

a szerelmi költészet megújítására nem vállalkozom
Losonczy Anna menjen a büdös francba
Anna Karina és Karenina Anna
hármójukat nem tudom összegyúrni
a szerelmi költészet haláláról nem elmélkedem
(szerelmi költészet)


A legmélyebb egzisztenciális tematikát és meghitt otthonosságot egy nem emberre utaló szó, a röltex fogja össze, amely lakáshoz tartozó használati cikkekre utal, és ezzel a gesztussal idegeníti el az antropológiai léthelyzetet, valamint a poétikában a montázsok varrásszerű felépítettségét is jelzi.

Ha Györe kötetének hátországát, hagyományba ágyazottságát szemléljük megint több réteget látunk. A szövegközi viszonyokat az avantgárd deszemiotizációs poétikája szervezi, ugyanakkor a kölcsönlakás jól látható módon leginkább a XX.századi amerikai költészet hagyományához kötődik. A beatköltészethez, John Barryman-hez, Robert Creely-hez. Irodalomtörténeti szempontból pedig azt mondhatnánk, mindent beleng a nyolcvanas évek atmoszférájának emlékezete.

Györe Balázs költészete kerül mindenféle túlfeszítettséget, harsány megoldást. Akkor a legjobb ez a líra, amikor a deszemiotizációs poétika jelentéskiürítése – paradox hatásként – a legteljesebb egzisztenciális jelentést sugallja. Amikor a szó úgy veszíti el eredeti, konvencionális jelentését, hogy az örvényszerű meditációs elmélyülésben mintegy felvillantja az új jelentést, méghozzá úgy, hogy ezt a bensőségest ugrásszerűen a tudat fényébe emeli, s ezáltal visszafelé is egyszerivé és megismételhetetlenné válik az alkotás, a technéből poézis lesz.

benéztem egy ablakon
az ulászló utcában
egy női kart láttam
a vállat már nem
valami megszakadt bennem
mint a fű győkere
ősszel a földben
a baba karja kijár
elhúzott függöny
tiszta ablak
ulászló király
(benéztem egy ablakon)