Felvetése voltaképpen kétarcú, így ellentmondásos véleményeket is generálhat: mivel a rendező úgy nyilatkozott, hogy az elme „építészeti síkján” hozza tető alá 200 millió dolláros álmát, mindennél explicitebb, ekként látványosabb és sejtelmességet mellőző filmre is számíthatunk tőle, ám helyet kaphatnak olyan nézetek is, hogy az álmok illékonysága felülírhatja a várható sci-fi akciófilm dramaturgiát, és a nolani hagyományoknak megfelelően pszichológiai-érzelmi belevontságra késztetheti a rajongóit.

Dom Cobb (Leonardo DiCaprio karaktere a Following rafinált betörőfigurájának vezetéknevét viseli) kálváriája pontosan illeszkedik a rendező összes filmjében jelen lévő agymosás, dekomponálás-tematikához. Cobb és csapata ezúttal egy vállalatbirodalom örökösét (Cillian Murphy) veszi kezelésbe. Tudatalatti szennyesek kiteregetése helyett azonban most egy idea plántálását kapják feladatul, mégpedig azért, hogy egy japán iparmágnás (Ken Watanabe) piaci előnybe kerüljön a saját birodalmát feloszlató fiatalemberrel szemben. Lyotard A posztmodern állapotban a gyorsuló merkantilista világ rákfenéjeként részletezte az informatikai egységekre bontható tudást, valamint az áruba bocsátható részelemeket, és ha jobban végiggondoljuk, a Mementó korrupt zsaruja és rejtélyes pincérnője – metaforikusan – saját erszényük vastagításáért használták ki a bosszúszomjas Emlékembert, ahogy a századforduló Londonjában hadakozó illuzionisták is önérdekből transzformálták rejtjelessé üzeneteiket.

„Egy üzleti koncepciót kell érzelmi reakcióvá alakítanunk” – mondja Cobb a cselekmény egy pontján, és az Eredet itt hibádzik. Nolan filmjei eddig mind elérték, hogy a néző a kognitív csalafintaságok részese legyen, vagy ha nem is süppedtünk bele teljesen az elme bugyraiba, a Batman: Kezdődik! és A sötét lovag revizionista képregényhős-ábrázolása testközelbe hozta egy fősodorbeli kalandhős ördögeit. Új filmjében Nolan kívülálló szerepet oszt a közönségére: nem teszi átélhetővé az érzelmekre hangolás folyamatát, pusztán egy belterjes álomipari zsargonsorozatot ad szereplői szájába. Ha a tudatalatti univerzumában vándorolsz, szembejönnek veled a projekcióid, ha a legrizikósabb feladatra vállalkozunk, az agy három szint mélyére kell utazást tennünk. Ilyen és ehhez hasonló utasító szentenciák repkednek a levegőben, viszont éppen a lényeg hever parlagon. Nem igazán hatol a bőr alá az, ahogy a karakterek a legsötétebb tudatalatti szférába merülnek, csupán a látványvilág hasonlatai, az elme építészeti hasonlataira felhúzott kuszaságai jelennek meg, így a rendező akarva-akaratlanul elvonja az Eredetből az álmok szürreális és kiszámíthatatlan voltát. Fanyalogni azonban mégsem tudok igazán, mert a rendező formalista gyakorlatai nem üresednek ki. Akciófilmes és thrilleres szempontból ugyanis rendkívül átélhetővé válik az álmokban való csatangolás.

Fordulat követ fordulatot, jó néhány karakternek sikerül úgy álcáznia magát, hogy a megtévesztés (ha nagyon ragaszkodunk hozzá: agymosás) szó jelentése legjavában hozza ránk a frászt, gyakran korántsem az mindenki, aminek épp látszik, és ezt a csavarosságot hűen szolgálják Nolan műfaji leleményei. Mikor a thriller hatásmechanizmusainak kell életbe lépniük, a suspense nem egyszer szétrobbantja a vásznat, a rétegzett álmodás ilyenfajta jelképessége többször is feszültséget teremt, illetve a feszültség áthatja az akciószcénákat is. Az esős New York-i utcákon lezavart autós üldözés vagy a hófödte bázis körüli grandiózus hajsza kiválóan demonstrálja ezt az összefűződést. Sosem lehetünk biztosak abban, milyen csavar következik és abban sem, miként testesül meg az adott gát, és az izgalomról Lee Smith vágó ritmusérzéke gondoskodik. Smith technikája ugyan kísértetiesen hasonlít A tökéletes trükk színfalak mögötti furmányosságait gyorsító tempójára, de ebben a filmben is legalább olyan jól sül el a mutatványa, neki is köszönhető, hogy Nolan „elmében játszódó 007-es történetként” is népszerűsíti filmjét. És ha már szóba hoztam a James Bond-referenciát, érdemes lajstromba venni a többi karaktert.

Látszik a filmen, hogy a rendező Cobb érzelmi zűrzavarát és gyökértelenségét állítja centrumba, és a mellékfiguráknak igen kevés lapot oszt. Cobb csatlósainak nincs valódi személyiségük, sokkal inkább profiljuk: az építész, a hamisító, a turista, a lövész, az árny, a vegyész. A színészek is rideg profikként hozzák közel a figuráikat, de szó se róla, a karakterek tekhnéi egyenrangúak az aktorok kvalitásaival és a játékstílusuk elhiteti, hogy a karakterek minden profizmusukat latba vetve ütköznek meg a thriller-akadályokkal. Ellen Page meggyőző alakítást nyújt öntudatos építésznövendékként, Joseph Gordon-Levitt Arthurja kézitusákban és információszerzésben is hozza az elvárhatót, a Star Trek: Nemezis halottfehér bőrű diktátoraként vagy a Bronson szarkasztikus vadállataként ismert Tom Hardy laza beszédű seftesként hamisít zsetont vagy épp embert, és Ken Watanabe japán üzletemberének manírjai is kellő rejtélyességet kölcsönöznek.

DiCaprio megváltásra vágyakozó antihősének céljai szintúgy felszínre kerülnek, a gond az, hogy Nolan eddig abszolutikus előnyt élvező karakterfestészete nem üli diadalát. A színész és Marion Cotillard álombéli femme fatale-ja közötti dialógusok gyakran túlírtak, a kulcsmondatok (a „Vársz egy vonatra”-rébusz és „Azt ígérted, hogy együtt maradunk és együtt öregszünk meg!”) ismétlődései szájbarágóssá avatják a férj-feleség viszonyt, amelyet a filmnyelv is fokoz. Wally Pfister operatőr nem ritkán lassított felvételeken örökíti meg a múltbéli boldogságot, valamint aranyfényben pompázó álomszcenáriókkal húzza alá a tovatűnt szerelmetes időket. Nolan épp a protagonista emocionális utazásánál veszíti el arányérzékét, úgy gondolom, visszafogottságukban ütős mondatokkal hitelesebben festene Cobb belvilága. Főszereplőnk végcélja ráadásul leginkább az Álmatlanság Dormer nyomozójáéra rímel: mindketten a jóvátételre hajtanak egy vázlatos, így a Nolan-életműhöz képest leegyszerűsített történetfolyamban.
 

Az Eredet félsiker. Ősz óta dúsuló hype-jához nem teljesen méltatlan, ám ahhoz fel sem érő dolgozat született az álmokról. Nolan aktuális interpretációjában a víziók esszenciája elmarad a várttól, ezért csupán a heist-zsáner vagy a thriller-hagyománytár igen ötletes újragondolásába kapaszkodhatunk. Varázslat helyett mechanikusság, kognitív útvesztők helyett rutinból vezényelt műfaji kalandozás. A rendező hívei joggal sóvároghatnak az ujjgyakorlatot lebíró érzelmi összetettségért, amely talán visszaszivárog az életműbe a 2012-ben debütáló Batman-záróakkordnál.

Eredet

(Inception)

Színes, szinkronizált, amerikai-brit sci-fi akciófilm, 2010, 148 perc

16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Írta és rendezte: Christopher Nolan

Zene: Hans Zimmer

Operatőr: Wally Pfister

Vágó: Lee Smith

Szereplők: Leonardo DiCaprio (Cobb), Joseph Gordon-Levitt (Arthur), Marion Cotillard (Mal), Ellen Page (Ariadne), Cillian Murphy (Robert)

Forgalmazza: InterCom