A politikai tanulmányok egyik professzora, John Meisel a kommunizmus halálának, a szocializmus sikertelenségének és a kapitalizmus alkalmatlan voltának megtárgyalása után ezt mondta: „Sok emberi gond megoldása meghaladja a társadalomtudomány tárgykörét, ezért más eszközöket kell igénybe venni.”

Kovásznai György 1934-től 1983-ig tartó élete során ilyen történelmi eseményeket megtapasztalva és azok lényegi okát felfogva már nem hihetett a keleti demokráciában, se a már létező szocializmusban, továbbá kritikusan viszonyult a nyugatról beáramló eszmékhez is. Festőművészként korának új, tradícióellenes művészeti irányzataival sem lehetett igazán elégedett, miután azok elveszítették tagadó-lázadó szellemiségüket, továbbá feladták a művészet és a mindennapi élet egyesítésének szándékát.

Mivel tanárait tehetségtelennek, a szellemet pedig ostobának tartotta, a Képzőművészeti Főiskolát otthagyva bányákban és hajógyárban dolgozott, hogy a katonai szolgálatot elkerülje. Ez a tudatos választása azonban nemcsak megnehezítette művészi fennmaradását, hanem hitelességgel is látta el. Életrajzát végigolvasva semmin sem csodálkozom világgal szembeni hozzáállásán, bár annak módjával és gondolatával nehéz azonosulnom. Marx Károly, akinek az írásai mérföldkőnek számítottak a szocialista eszme és annak kivitelezése tekintetében, azt tanította, hogy a történelem lépésről lépésre halad előbbre az osztályharc révén, és ha egyszer létrejön az eszményi politikai rendszer, a történelem ebben az értelemben véget ér, mivel ez az eszményi rendszer megoldja majd az előző társadalmak gondjait. Mindenki békében, jólétben a szabadságnak fog örvendeni; nem lesz szükség kormányokra és hadseregekre.

Míg Kovásznai a hatvanas években a modernizmus több alappillérét – köztük a haladást az emberarcú szocializmus felé – magáénak vallotta, addig a hetvenes évekre ezek java része már tarthatatlanná vált számára, mivel a tények azt mutatták, hogy tökéletes emberi kormányzat – azaz Utópia – nem valósítható meg. Korának válságos idejét és annak bizonytalan éveit képein kívül írásaiban is feldolgozta, majd szakított a klasszikus avantgárd eszméivel is, és a posztmodern művészet lehetőségeit választotta lehetséges megoldásul. Életrajzi könyvéből kiderül, hogy elveti azt a meggyőződést, miszerint a művészeten belül bizonyos gondolatok csak egy adott „tiszta” műfajban, illetve médiumban fejezhetőek ki. Saját interjújában (Öninterjú) így nyilatkozott:

„Feszültségek vannak bennem, mint mindnyájunkban, s valahogy – mint mindnyájunknak – le kell hogy vezessem ezeket a feszültségeket. Ezentúl: szeretnék a magam módján hasznos lenni, s ha ehhez elég erőssé válik a vágy, s ha ennek a célnak a lehető legteljesebben megfelelhet majd az elért eredmény, akkor azt hiszem, ezek a műfaji és stíluskategóriák maguktól elolvadnak, közömbössé válnak".

1964-ben elkészíti műfajteremtő első festményfilmjét Átváltozások címmel, majd ezt követi újabb stílusteremtő filmje, a Rügyfakadás no. 3369 és egyetlen egészestés animációs filmje, a Habfürdő.

A Nemzeti Galéria most otthonos környezetben, barátságos módon mutatja be a lényegében korát megtagadó/meghaladó művész stílusteremtő filmjeit, azokhoz készült rajzait, festményeit és számos más alkotását. Utolsó filmje, mely a Riportré címet viseli, egy már súlyos leukémiában szenvedő, de művészetéhez hűséges személy őszinte alkotása, akinek egyetlen hibája, hogy talán túlságosan emberi. A film az általa megteremtett „anima verité”-nek nevezett módszerrel a mindennapok egyedi, többé nem ismételhető mozzanatait örökítette meg (utcai, kávéházi karaktereket, hangszalagra vett beszélgetéseket, zajokat alkalmazva).

Most, 2010-ben egy emlékkiállítás keretén belül átélhetjük az akkori világ egy gondolkodó szellemének majd minden vívódását, csalódását és tennivágyását. És elgondolkozhatunk azon is, hogy mi történt azóta a világban, mióta Kovásznai meghalt.
 

Az emberiség meglepve látta, hogy megszűnt a Szovjetunió, mely Nyugaton sokak szemében a világméretű konfliktusok okozójának számított. Véget ért a hidegháború, és derűlátó nyilatkozatok hangzottak el a leszerelésről, (ideértve a nukleáris fegyverek leszerelését is). A világ sok részén emelkedett az életszínvonal és az orvostudomány is fejlődésnek indult. Jó néhány országban olyan ütemű volt a gazdasági fellendülés, hogy úgy tűnt, az egész világon beköszönt a jólét. Úgy festett, hogy a dolgok jó irányba haladnak. A 20. század utolsó évtizedében az Egyesült Államok akkori elnöke még ki is jelentette: „A II. világháború óta első alkalommal egységes a nemzetközi közösség (…) A világ ezért megragadhatja annak lehetőségét, hogy beváltsa egy új világrendszer régi ígéretét.” Ma, néhány évvel később, felmerülhet a kérdés: „Mi történt, hol van a várva várt egységes világ?” Már látható, hogy a nemzetek nem a baráti kapcsolatokat akarják fejleszteni, hanem inkább az önrendelkezési jogra fektetik a hangsúlyt. Népek és etnikai csoportok harcolnak a függetlenségükért és szuverén mivoltukért, s ettől egyre megosztottabbá válik a világ. Vagy talán mégsem? Az Egyesült Nemzetek Szervezetének a megalakulásakor 51 tagállama volt, ma azonban már 192.

Napóleon egyszer kijelentette: „A kormányzatok csak akkor tartják be ígéreteiket, ha kényszerítik rá őket vagy az a hasznukra van.”  Kovásznai György művészete csak egyre aktuálisabbá válhat az elkövetkezendő években, hiszen rámutat az örökké változó ember egyediségére és átalakulásban torzuló mivoltára egyaránt.

Kovásznai György életmű-kiállítása június 5-től szeptember 26-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában.

Kovásznai György teljes életművét szerepeltető díszdoboz (egy 330 oldalas könyvvel és egy festményeit tartalmazó CD-vel) kapható a jobb boltokban.