Lassan kiheveri az ember a gyermekkori traumákat, és benővén feje lágya, csak rájön arra, hogy amint minden zene, a jazz is ugyanúgy a zeneiparból él, és ha látszólag tessék-lássék is csak, de az előadók el akarják adni a lemezeiket.

Sokszor tanakodtam a kérdésen, de valahogy sosem tudtam dűlőre jutni vele: minthogy mindenki eladni akar, talán az egyetlen lényeges különbség komoly, kortárs, jazz és pop között az, hogy mit és kinek remélnek eladni. Tudniillik a „gyengébbre sikerült” befogadók vannak mindig túlsúlyban, vagyis az eladás első kínálkozó eszköze a degradáció: a dolog hátulütője viszont az, hogy jókora piaci (reklám) momentumot kell alkalmazni, hogy a sok „értéktelen” közt épp ezt „találja meg” a megfelelő közönség.

A „magasabb” minőség felé haladva pedig – a szelekció miatt – hamar fizikai korlátokba ütközünk: ha csak minden tizedik ember fogékony a „minőségi” szórakozásra, már akkor is rengeteg (potenciális) befogadót veszítettünk, vagyis kis ország, elenyésző igényes közönség. Marad – jó esetben – a nemzetközi porond.

Kis hazánk e mezőnyben leginkább a „biztos üzlet” politikára fogadott, azaz zenészeink szinte kizárólag olyan lemezeket készítenek, aminek dokumentált befogadói bázisa van (vagyis szigorúan tilos az újítás). Avagy, marad a kesergés az elmaradott vidéki viszonyok felett (mint történelmi örökség).

Persze egyáltalán nem ilyen komor gondolatok kerengtek a fejemben ezen a verőfényes nyári délutánon, amikor két régi barátommal egyetemben a zsámbéki Romtemplom felé igyekeztünk. Próbáltuk túlélni a hőhullámot, ugyanakkor pedig élvezni az együttlétet. Csak most jutnak e sötét gondolatok eszembe, hogy elidőzvén a múlton, mintegy (nyaralás előtti) „utolsó gondolataimat” jegyzem le.

Minden pompásan sikerült: kiszámított késéssel, épp hogy leültünk székeinkbe, már kezdődött is a műsor, mégpedig Bársony Bálinttal és a Juhász Attila Quintettel. Pontosabban, és megszokhattam volna már a családias hangulatot: igazából keresetlen kérdezősködéssel kezdődött a koncert, minek során előbb ismertük személyesen a zenészeket, hogy sem a zenéjüket hallottuk volna.

Pontosabban, Bársony Bálinttal megint más a helyzet. Ahogy utólagos kutakodásaim mutatják, ismerőseim mereven két csoportba sorolhatóak: akik „természetesen” ismerik a Back II Black zenéjét, illetve akik sohasem hallották azt. Az egyetlen közös tulajdonság e két csoportban pusztán az, hogy a nevet mindenki ismeri.

Nos, miután megtudtuk, hogy Bársony Bálint az illusztris Back II Black együttesben zenélt, illetve közös célját a Juhász Attila Quintettel - mármint hogy befogadóbarát jazz-zenét játsszanak – és „találkozásuk történetét”, valamint a sikereket (MAHASZ) megismertük, már csak az volt hátra, hogy elmondják, hogyan kezdődik a koncert és miről „szól” a szöveg, máris kezdődött a zene.

Hát igen, a szövegek kissé abszurdak voltak, illetve subidúzás és gyermekvers. Sunshine jazz, azaz csak a fíling számít, nem kell feleslegesen terhelni az agysejteket! Be kell valljam, az egyébként számos poén közül én igazából egyet sem értettem.

Ugyanakkor a zene rendben volt. A zongorista jól játszott, a bőgős és a dobos is rendesen megütötte a mércét, a gitáros meg kifejezetten jó volt. Bársony Bálint sem énekelt rosszul, sőt a szaxofonja illően szólt.

Kellemes bárzene volt, jó zenészekkel. Különösen a zongorista játékában volt megfigyelhető, hogy ugyan elég különös hangsorokat játszik, és meglehetősen dús harmóniákat is használ, ám a hangsúly, az szinte mindig a harmonikus hangokra esik, és mindig világos, hogy éppen „hol járunk”.

Már kezdtem elandalodni, amikor Bálint a színpadra szólította Maloschik Róbertet, és most egy másik történetet ismertünk meg. (E sztorizás úgy látszik karakterisztikuma a hely szellemének.) Megismertük a kis Bálintkát, az aranyos gyermeket, valamint a zenészkarrier kezdetét. A gitáros, Rieger Attila színre lépését külön kezelem, mivel ez néhol elmosódott, néhol viszont egészen érdekessé vált.

Tudniillik – talán 1999-ben? – a Zoller Attila gitárversenyen történt, hogy a zsűri elnöke ama Pat Metheny nevezetű gitáros volt, és Rieger Attila merészelte (szabadon választott) darabként előadni előtte Zoller Attila egy művét. Márpedig – ahogy Maloschlik Róberttől megtudtuk – ama Pat Metheny nevezetű gitáros (akinek koncertjéről épp nemrég jelent meg kritikám) történetesen 17 éves volt, amikor az Attila felfedezte, pontosan 1969-ben. (Mármint Zoller, gondolom én.)

A történetet próbáltam azóta tisztázni, de semmiféle utalást nem találtam rá Metheny hivatalos honlapján, sem Zoller Attila elérhető élettörténetében. Annyit viszont megért a történet, hogy meghallgassam Zoller zenéjét, és be kell valljam, most értettem meg, hogy miért volt annak idején ő Szabó Gábor mellett a világ legkelendőbb gitárosa (nesze neked, kis hazám: megint egy név, akit alig ismernek itthon – mellesleg Szabó Gábor Carlos Santana gitártanára volt, s aki még Santana nevét sem ismeri, az jobb, ha nem olvas tovább).

Attila Zoller - The birds and the bees

Persze nem akarom lezáratlanul hagyni a történetet: Attila (gondolom Rieger) természetesen megnyerte a versenyt, és most itt áll(t) előttünk a színpadon. Utólag visszagondolva egyáltalán nem Zoller Attilásan játszott ez az Attila. Valóban rendkívül ügyesen és jól – ráadásul ízléssel – leginkább Wes Montgomeryre (illetve George Bensonra) emlékeztetett. Szóval kerek lett a kép: dokumentálható befogadói bázissal rendelkezett.

Wes Montgomery - Impressions (1965)

Nem haragszom rájuk, és még csak nem is ellenszenves, csupán enyhén zavaró volt a popzenében megszokott kommunikáció és az éltesebb, válogatottabb jazz-közönség diszkrepanciája Bársony Bálint esetében, valamint egy idő után kicsit unalmas volt az agysejt-spóroló bárzene.

Épp jókor jött a szünet, valamint egy kis intermezzo a kissé távol álló, ám egyetlen közös WC előtt álló hosszú női sornál. (Esküszöm, tényleg azt hallottam, hogy valaki, egy lány megtanult – ilyen helyzetekre – állva és (sic!) piszoárba pisálni.)

Majd megcsodáltuk a – kissé elhanyagolt és levert csillagú – orosz emlékművet (három ciril feliratos sírral) a Romtemplom tövében, elfoglaltuk újra a helyünket, és jött a Harcsa.

Persze nem lepődtem meg a szokásos „felvezető” beszélgetés során, amikor kiderült, hogy Veronika lemezei japán kiadónál futnak (méghozzá szédületes tempóban, ahogy én ezt adatszerűbben is tudom). Inkább a történet emberi oldala ragadott most meg: minthogy nem hirdették illetve elküldték a lemezüket különféle kiadóknak, hanem csak úgy rájuk talált egy japán kiadó, amely látván kelendőségüket újabb és újabb lemezeket kért.

Aztán elkezdődött a koncert, és rögtön érződött, hogy valóban nagy hal akadt a horgunkra. Harcsa Veronika picike és törékeny ám mégis formás, elbűvölő és mégsem cicababásan szép nő, aki valóban hitelesen tudja előadni magát a színpadon. (Amibe beleillik a gyakran felemelt kéz, illetve annak és az egész testnek a lassú, szinte hipnotikus mozgatása éneklés közben.)

A hangja is rendkívül tetszett. Kristálytisztán pontos, mégis ködös hangon (ami azt hiszem a konzekvensen kissé aláénekelt magasságnak köszönhető) énekelt különös dallamokat, többnyire angol nyelven.

És itt álljunk meg egy interlúdium kedvéért. Ugyanis később, a koncert után elbeszélgettem társaimmal az ének nyelvéről, ráadásul – többé-kevésbé – mindannyian jártasak vagyunk az angol nyelvben. Nekem az volt a legfurcsább, ahogyan a piano szót ejtette: valahogy idegenesen, külföldiül. Egyébként teljesen rendben volt a szöveg már ahol értettem: hangszerekkel túlzsúfolt enyhén erotikus képzuhatag, valamivel jobb, mint az átlag jazz standard. Egészében azonban egyikünk sem értette, hogy miről szól.

Lassacskán megismertük Veronika informatikusi karrierjét is, illetve derékba dőlt álmait ezzel kapcsolatosan, és ahogy bontakoztak egymás után a (saját) számok, két dolog eléggé világossá vált: ha a dal (elő)történetében történetesen jégeső hull illetve mennydörög az ég, az még nem jelent felismerhető utalásokat erre a zenében. Valamint hogy a számok mind jól felépített, rendkívül ízléses és egyéni (egyetlen analógiaként Björk és talán Quincy Jones ugrott be), mégis könnyen fogyasztható zenék voltak, és Harcsa Veronika történetesen mindegyikben ugyanolyan kiváló teljesítményt nyújtott.

Harcsa Veronika - Play me, play me

Le a kalappal a zenészek, de különösen Harcsa előtt, csak így tovább! A közönség lelkesen ünnepelt, és a koncert is jól lezártnak tűnt az utoljára játszott (Beatles-klasszikus) Come together után. A szám (ha jól emlékszem a Rubber-lemezen van) felismerhetően Beatles volt, mégis jazz, és világosan Harcsa Veronika.

Egyetlen tanácsként annyit tudnék elmondani, hogy valóban jól megtalált stílusban játszanak, de – talán – érdemes volna még néhány más műfajjal is kísérletezniük, mint a koncerten elhangzott (szabad értelmezésű) blues.

Zsámbék Jazz Open 2010

2010. július 16. péntek 19.00

I. rész: Bársony Bálint-Juhász Attila Quintet
Bársony Bálint – szaxofon, ének
Juhász Attila – zongora
Rieger Attila – gitár
Radics József – bőgő
Cseh Balázs – dob

II. rész Harcsa Veronika Quartet
Harcsa Veronika – ének
Blaho Attila – zongora
Oláh Zoltán – bőgő
Majthényi Bálint – dob

A Némó és a Back to Black volt szaxofonosa, Bársony Bálint és a klasszikus jazz-zongorista Juhász Attila tavaly alakult kvintettje ún. Sunshine Jazz-stílusban muzsikál. Zenéjük klasszikus jazz, visszanyúlik a ’30-as, ’40-es évekhez. A MAHASZ idei Fonogram gáláján "Az év jazz lemeze" díjat kapott együttes célja, hogy minél szélesebb körben elfogadtassa és népszerűsítse a jazzt. 

Harcsa Veronika Japánban szinte hamarabb hódította meg a közönséget, mint itthon, bár a siker itt sem váratott magára sokáig, ma ő Magyarország legnépszerűbb jazz énekesnője, aki teltházas koncerteket ad kisebb klubokban és nagyobb rendezvényeken egyaránt. Ezen az estén a már öt évvel ezelőtt megalapított zenekarával lépett fel.