PRAE.HU: Ahogy ma látod az építészetet mozgató erőket, abban közrejátszott, hogy a mai magyar társadalom által feltett kérdésekre nincs kedved válaszolni?

Részemről teljes mértékben köze van. Nincsenek jó kérdések ma Magyarországon. Nem nagyon adódnak jó kérdések az építészettel kapcsolatban, ahol ennyire lezüllött, szétesett, megrogyott, kirablott a társadalom – politikai, de gazdasági értelemben is. Ahol ennyire csak a huszadrangú multinacik pénze dominál a fejlesztéseknél. Ha nézel egy jó áruházfejlesztést Ausztriában, akkor tudod, hogy körülbelül milyen ambíciókkal kezd bele üzletileg egy fejlesztő. És ha megnézel itt egy huszadrangú plázát, akkor sejted, milyen favágás-szerű a fejlesztő részéről is a műfaj. Hogy milyen körülmények közt, mennyi befektetéssel, mennyi pénzt akar innen kirabolni. És ugyanez igaz a lakóparkokra, ezekre az ótvaros lakótelepekre is. Nincsenek jó kérdések az építészettel kapcsolatban. Egy-egy ritka középület mondjuk most Pécsett, ad módot valamiféle érdemleges építészeti gondolat kifacsarására, de általában véve bizony jó kérdések híján itt jó válaszok sem várhatók.

PRAE.HU: És jó emberek? Úgy érzem, kerested mindig azokat az embereket, akik által azt a bizonyos „titkot” megtudhatod. Keresed az embereket, vagy már ezt is feladtad?

Persze, szerintem ha az ember normális, akkor öregen is keresi azokat az inspirációkat, melyek fontos és nagy kaliberű emberek felől jöhetnek. Figyelem és igyekszem nyomon követni a fiatalokat, hogy mi érdekli őket, miket csinálnak. Zsuffa Zsolt nálam dolgozott pár évig, az ember persze nézi, mit csinálnak, mi születik egy pályázaton.

Akik az építészek közül legjobbak érdekelnek, azokkal szisztematikusan foglalkozom: Herzog és de Meuronékkal, Toyo Itoval, Steven Hollért és Zaha Hadidért rajongok. Minden normális ember ezt teszi persze. Ha tudom, megnézem a kiállításaikat, az új munkáikat megtanulom, a fontos gondolataikat, szövegeiket olvasom.

Személyes találkozó is adódik. Alessiéknél, amikor nekik dolgoztam, az MVRDV-sekkel, Toyo Itoval, Berkelékkel is találkozhattam, meg Kapitzkyvel, Perrault-val.

PRAE.HU: Ezek a személyes találkozások azt hozzák maguk után, hogy jobban elkezdesz foglalkozni az adott ember munkáival?

Pontosan. Úgy megy ez, mint régen. Ha Rossival vagy Makoveczcel foglalkoztam, nem álltam meg Goethe-ig, meg Spinozát olvastam Steiner miatt. Az ember próbált mindent megérteni és megtanulni. Most Mearleau-Ponty-zok Steve Holl miatt, ez normális dolog, amit minden fiatalnak végig kellene csinálnia, aki kicsit is szerelmes abba, amit csinál, és érdekli, ami ma a levegőben lóg.

Ha ma mindenki a Steven Holl porozitás elméletével dobja az újabb és újabb poénokat, mikor pályázik, akkor azt is illene tudnia, hogy az miként jutott eszébe a 90-es évek közepén, és azt hogyan inspirálta Merleau-Ponty vagy a természettudományos értesülései. Aki ezt nem érti, az gyakorlatilag nem tudja, milyen nyelven beszél. Életbevágóbb ez nyilván a 20-as 30-as éveikben járó építészeknek, de hát még öregen sem kár megtanulni.

PRAE.HU: Mennyire tartod intim műfajnak az építészetet?

Hát nézd, az építészet – ha van értelme, akkor alapvetően szellemi feladvány. Ha fontos valami, az egy-egy alkotó illuminációiban nyilvánul meg. Ebben az értelemben a szociális mező valóban másodlagos. Fontos alkotók fontos dolgai fontosak csak. Ilyen értelemben intim műfaj, mint hogy Richter, Brendel vagy Szokoljov zongorázásai. S hogy mondjuk Szokoljovot mennyire befolyásolja Richter játéka. Vagy az irodalomban, hogy milyen szövegeket vesz elő Esterházy, hogyan haverja Nádasnak, s hogy mi az, amit megbeszélhetnek egymással, stb.. A pár bemeneti pont és az eredő a fontos. Az összes többi ebből következik. Hogy hogyan hordja ki, milyen formákban tudja kiépíteni, regényben vagy középületben, egy cédén, ahol felveszi az összes Bach partitát, stb. Utána ennek már messze szétágazó utóélete van, például amikor egy fiatal horvát csapat 40 pályázatot lenyom 15 év alatt, és az összes munkájukban dekódolható, hogy melyik megoldás kitől, merről jön, és mi az, amit továbbfejlesztenek vagy megcsinálnak fordítva is. Mint egy szétáradó vízfolyás a deltában ezer kis éren patakzik tovább a szellemi hatás, amit végül építészeti kultúrának nevezünk.

PRAE.HU: A saját személyes filozófiád mennyiben fejeződik ki az általad megépített házakban? Lehet ezt egyáltalán kifejezni?

Ha szerencsésebb országba születek, talán nemzetközi építész vált volna belőlem, mint a korosztályom jobbjaiból a nyugati térfélen. Akkor talán lenne filozófiám, mert következetesebben és nagyobb formákban tudtam volna dolgozni egy építészeti nyelvezeten. Meg talán nem is vagyok annyira tehetséges, és nem voltam annyira észnél.

PRAE.HU: És van-e olyan épület, aminél leginkább kifejezőnek érzed?

Van több is. Amit személyes filozófiámnak mondhatok,az egy furcsa know-how, amit a NAGYÍTÁSSAL kapcsolatos elképzelésemben fejtettem ki. Nem a klasszikus értelemben vett építészeti filozófia, ami egyébként egy érdekes műfaj. Amit általában építészeti filozófiának mondanak, lényegében egy-egy ars poetica összegzése. Különös ahogy például Aldo Rossi kvázi tudományos könyveiben fogalmazza művészi vágyait az építészettel kapcsolatban, vagy ahogy Wright ír – mindig olyan önkényes, és zavarosnak tűnő fogalmazványok ezek az írások, ha nem „belülről”, azaz értőn olvasod. Le Corbusier-t az ember nem érti, mert a szavai furcsák – mit ért fényen, istenen, szervesen meg kozmoszon. Ezek között Steven Hollé egészen rendkívüli valami, mert érthető, egzakt és roppant poétikus, művészileg magasrendű. És roppant figyelemreméltó Hadid filozófiája, ugyancsak rendkívüli szellemi teljesítmény.

A klasszikus építészeti filozófiákhoz képest, amit én össze tudtam hozni, az a NAGYÍTÁSHOZ kötődő gondolat, viszont ez csak metafilozófia. Nem ars poetica, de nem is építészettörténeti leíró elmélet, hanem valami olyasféle elképzelés, ami az építészetnek az esztétika felől vett működésmódját tudja megvilágítani. Most épp azzal foglalkoznék, ha volna rá időm, hogy vajon a mai sztárok munkáit le lehet-e írni a NAGYÍTÁS szempontjával. A legjobb építészetnek ugyanis minden lényeges mozzanata törvényszerűen NAGYÍTÁSOKAT tartalmaz.

Szerintem azok a házaim jók, ahol intuitíve vagy félig tudatosan NAGYÍTÁSOKAT csináltam. Nem olyan jók, mint az igazi formateremtő zsenikéi, akiknek ösztönösebb, s ezzel együtt esendőbb és tágabb értelműen jelennek meg.

Az enyémek irodalmiasabbak, elbeszélőbbek, úgy is mondhatnánk, hogy direktebb, vagy popartosabb változatok. Például a könyvtárnál, amit Szombathelyre terveztünk, ami egy felnagyított könyvhalom, 3-4 könyv egymásra rakva az éjjeliszekrényen, még a ceruzám is rajta van a tetején szellőző apparátusként.

Azt kérdezted, hogy a magam elmélete szerint sikerült-e épületeket csinálnom, hát ezeknél , úgy gondolom sikerült. Az ’56-os emlékműnél, meg a Disznókői borászatnál is.

PRAE.HU: Első körben mindenkinek Nagykálló ugrik be, ahhoz képest mekkora utat tettél meg saját magad szerint? Tudsz-e azzal a világgal azonosulni most?

Tudok. Ezek is jobb fajta NAGYÍTÁSOK. Most újítják fel őket. Nem is olyan rosszak.

PRAE.HU: Nagyon másnak tűnnek.

Azok Makovecz-házak voltak. Azt mondta róluk, hogy Öcsi te jobb Makovecz-házakat csinálsz, mint én. Ebben volt valami, mert pontosan a popart értelmében direktebb módon csináltam meg azt, ami az ő ars poeticája volt. Ezek a nagykállói házak, turbózott, popos Makovecz-házak. Egy fiatalembernek úgy vélem nem áll rosszul, ha a mesterének a bőrébe bújik. De utána csupa olyasféle ház jött, ami mindig más irányba ment. Sok házat terveztem, de azt hiszem a Makovecz-Aldo Rossi vonaltól nem sikerült elkanyarodnom, ami azt is mutatja, hogy a posztmodernbe hasonló módon beleragadtam én is, mint ahogy a kortársaim nagy része. Érezni rajtunk, hogy a posztmodernben iskolázódtunk.

PRAE.HU: A magyar építészet mintakövető? Mindig van egy mester, akihez képest meghatározza magát?

A magyar építészet mostanra vált követővé. Húsz évvel ezelőtt nem volt ennyire követő jellegű, mint manapság. Épp a Makovecz-generáció és a Makovecz iskolája volt az utolsó, amit jegyeztek a világban, mint önálló szellemi törekvést. Például az Alessihez azért hívtak, mert a japánok, franciák, hollandok, angolok közé bepasszolt ez a közép-európai iskola. Ez a 2000-es évben zajló akció volt, azt lehet mondani, hogy 10 évvel ezelőtt is még önálló és éppen kivirágzott szellemi egységként tartották számon a magyar organikusokat, bármennyire is másként látta az itteni többség. Ez a dicsőség mára elfoszlott, viszont más iskolák még nem jöttek fel olyan erővel Magyarországon, hogy elébe tudtak volna kerülni bármely környező országban is honos irányzatnak. Az a 3-4 féle trend, ami Magyarországon ma leírható volna, mind, betagozható valamely világszerte tomboló irányzatba..

PRAE.HU: Ez annak is köszönhető, hogy akkor a közösségépítésre mint kérdésfelvetésre választ tudott adni ez az irányzat?

Nem csak az ország egzisztenciális és szellemi állapotán múlik, hogy az építészete milyen, s hogy a világ trendjei közt miként tartják számon, hanem a világ állapotán is, hogy mit értékel fel a szellemi produkciók közül. A 80-as évek végén, a rendszerváltás időszakában, amikor mi Nagykállón ezeket a csóró faépületeket építettük, nem csak az történt, hogy az utolsó jugoszláv díjként a mostani Piranesi-díjat kaptam érte, és Vicenzában Palladio-díjat kaptam ezekért a faépületekért, hanem olasz meg belga gyerekek, építészhallgatók jártak Nagykállóra. Mert akkor még „posztmodern hangulatban” volt a világ, és nemcsak mi hittük azt, hogy vége az ipari civilizációnak és az egész hadiőrületnek, és eltűnik az ipari társadalom, és egy kézműves, hagyományőrző, waldorfos módon gyereket nevelő társadalom jön létre, hanem ezt nagyjából hasonlóan gondolta mindenki. Az olasz avantgard fiatalok Velencében, Ferrarában meg a Victor Horta Intézet diákjai Belgiumban. Jöttek ide és meg akarták érteni ezt is. Ilyen közegben felértékelődött ennek a szellemi és művészi kezdeményezésnek az értéke, ha úgy tetszik szociálisan is. Akkor vonzó volt, de próbáld ezt ma eladni. 20 év eltelt, és most jönnek a németek a passzív házakkal meg a faszerkezetekkel. Így fluktuál a szellemi élet.

PRAE.HU: Talán az oktatáson, a mesterképzésen is múlik mindez. A mester tanítvány viszony bizonyos szempontból megkönnyíti tanítvány útját, mert tud valakihez kapcsolódni, másrészről a leválás, az elszakadás miatt megnehezíti. Milyen a viszonyod a tanítványaiddal, hogyan tudod az ő útjukat egyengetni?

Nincsenek könnyű helyzetben ma a fiatalok, mert egzisztenciálisan zártabb helyzetbe került az építészet, mint 20 évvel ezelőtt volt. Az első lépésektől a karrier építés kényszerében élnek, minden egyetemista önéletrajzokkal szaladgál. Nagyon zárt a piac, hisz sokat lehet keresni, ha valaki menő építész. Az egész kemény iparrá vált. Sokkal inkább, mint 20 éve, mikor szólóban kezdtünk karriert építeni. Ilyen értelemben átértékelődik a mester-tanítvány viszony, mert a bizniszbe kell a tanítványnak belekapcsolódnia valamilyen módon. Az a gyanúm, hogy az ismeretátadás is egyre inkább a susztertudás továbbadására kezd korlátozódni: meg kell szerezni a know-how-kat amiket a mester birtokol, persze akár művészi meg szellemi értelemben, de nagyon sok technikai ismeret is kapcsolódik ehhez a mai technicizált tudásra alapozott világban. Mindebből az kerekedik ki, hogy az inspirációs forrásokat tekintve zárul vagy legalábbis szűkül a mozgástér, amelyben ma egy fiatalnak tájékozódnia kell. Érthető, hogy a praktikus, gyors, jól használható tudásra van kihegyezve az érdeklődésük, nem pedig valamiféle tágasabb problémalátásra.

Persze nyilván megint robbantani fognak. Ha erősek és tehetségesek, ezeket a kereteket megtagadják: elég az intézményesült iparból, ahogy az építészek robotolnak, elég a sztárépítészekből, a nagy munkák, nagy pénzek, nagy művészet felfogásból. Valahol a perifériákon elkezdenek majd új eszméket termelni és új művészetet csinálni.