Pintér Béla saját bevallása szerint társulatával az autenticitást és a giccset szeretné elegyíteni. Ez a kijelentés komolyabb következményekkel jár, mint gondolnánk. Az autentikus ugyanis soha sem lehet giccses, a giccses pedig autentikus: vagyis a hiteles és a művi mindig kizárják egymást. A Pintér Béla-előadások sprőd, látszólag teljesen hétköznapi nyelve is erre emlékeztet: ami a hétköznapokban megszokott, az a színpadon természetellenesnek, mert színpadtalannak hat, pontosabban újfajta színpadot teremt. És újfajta nyelvet, ami rólunk is szól meg nem is.

A közelségnek és a távolságnak egy effajta furcsa elegye különösen érezhető volt Pintér Béla társulatának a szegedi Thealteren látható előadásán is. A kamaradarabot ugyanis a nagy érdeklődés miatt a Kisszínház épületében játszották, ahol a nagyobb színpadnak azonban csak a hátsó felét használhatta ki az előadás. Így nagyon távol került tőlünk, nézőktől a játék tere.

A darab címszereplője, Szutyok egy állami gondozásban nevelkedő árva lány, akit senki se szeret, és akit egy gyermektelen házaspár csak azért is örökbe fogad. Szutyok a kis faluba magával viteti a vele „vérszerződésben” élő Anitát is. Beilleszkedésre való képtelensége és Anita cigánysága voltaképpen a darab története, illetve az, hogy hogyan reagálnak rájuk a faluban élők – az egy év leforgása alatt játszódó történet során mindenki kivetkezik önmagából.

Akár példázat is lehetne: hogyan válnak kiszolgáltatottá, szeretetlenné az emberek. Ezt a fajta stilizált példázatszerűséget erősíti a színpadkép leporelló jellege, a mozgások kiterített lassúsága. A példázatosság azonban nem megy a drámaiság rovására. Az például, hogy a történet során – vigyázat, spoiler – Szutyok magyargárdistává válik, nyilván nem csak aktuálpolitikai téttel bír. Pintér Béla darabja ugyanis nem ítélkezik a társadalom fölött, hanem pillanatképet készít róla. Vészes leegyszerűsítés lenne, ha azt mondanánk, a Szutyok politikus darab, a megszomorítottak nyomorúságáról és arról, hogy a rasszista indulatoknak maguk a rasszisták is áldozatai. Pintér Béla darabja ugyanis egyfajta lakmuszpapírként próbál működni, egy történetet beszél el. Rögzíti, amit lát a társadalomról, és arról, amit a társadalomról szoktak gondolni. Nem kommentál, hanem megmutat. Minden más csak ennek a következménye, de következmények vannak.

A cselekményvezetés ugyanis olyan bámulatosan ökonomikus, hogy szinte a görög sorstragédiákra emlékeztet. Azzal a különbséggel, hogy itt elég nehéz bárki iránt is rokonszenvet érezni. Pontosabban: ahogy előrehaladunk a történetben, ahogy mindenki egyre inkább szánhatóvá válik, úgy válnak egyre kevésbé rokonszenvessé. A történet újabb alászállásai ugyanakkor mintha a szereplők jelleméből fakadnának. A valószerűtlen maszkokat viselő szereplők – az árvaház igazgatója, az orvos, a rendőr – mind-mind azt sejtetik, a hivatalosság, a hatalom képviselői nem e világ részei.

Szintén nem tartozik e világhoz a darab talán egyetlen rokonszenves szereplője, a Roszik Hella finom alakításában feltűnő néni: ő azonban szintén nem tud a történet cselekvőjévé válni, tolószékében maga is kiszolgáltatott. Nem mintha nem lenne minden más szereplő is maga módján kiszolgáltatott.

A brechti epikus színház hagyományait is felidéző előadás ugyanakkor egy fergeteges önparódiát is tartalmaz. Az örökbefogadó házaspár ugyanis irodalmi kört vezet, ahol saját darabokat mutatnak be: autentikus népballadát, giccses slágerdallamokkal. A színjátszófesztivál lelkes zsűrije (a clownszerű Pintér Béla) épp a saját mondanivalók artikulálásán lelkendezik, miközben a darab szereplői épp ennek vannak híján. Legfőképp maga Szutyok, aki Szamosi Zsófi pontos alakításában ezt az egyet, az elkeseredést tudja megjeleníteni.

Pontos pillanatkép Pintér Béla előadása. Nem is csak a társadalom, de legalább annyira a társadalomról alkotott képünk képe. A kérdés csak az, hogy mit kezdünk vele. A darab, ami nem ítél, azt sugallja, minden megoldás hamis, ha a színházból kijőve valaki vagy valami máson, és nem magunk fölött mondunk ítéletet.

Pintér Béla és Társulata: Szutyok

Rózsi: Szamosi Zsófi
Irén: Szalontay Tünde
Anita: Enyedi Éva
Attila: Friedenthal Zoltán
Bandi bácsi: Thuróczy Szabolcs
Pali bácsi: Quitt László

Béla: Szakonyi Györk  

Ági: Roszik Hella  

Professzor, Rendőr: Pintér Béla

Zene: Kerényi Róbert

Jelmez: Benedek Mari

Tér: Tamás Gábor

Fény: Vida Zoltán

Hang: Rembeczki János

A rendező munkatársai: Hajdú Rozália, Bottka Edit

Írta és rendezte: Pintér Béla

Thealter Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója
2010. július 17. Szeged, Kisszínház

Bemutató: 2010. március 29.
Szkéné Színház