A nagyszínpadon játszó Motörhead annak idején valahogy úgy született, hogy a pszichedelikus, kábszeres zenét játszó Hawkwind basszusgitárosának, az akkor harmincéves Lemmy Kilmisternek végleg megtelt a búrája a hippikkel és nekiállt kőkemény rock' rollt nyomatni, aztán a mai napig sikerrel konzerválta ezt az életérzést Motörhead név alatt, noha a zenekarban rajta kívül megfordult körülbelül négyezer másik zenész a gitáros, illetve a dobos posztján.

A Motörhead zsenialitása pontosan abban áll, mint mondjuk az AC/DC-é: csontegyszerű rock' roll alapú dalok, kíméletlen feszességgel elődva, mindez pedig megkoronázva egy olyan énekhanggal, amit körülbelül ahhoz lehetne hasonlítani, mintha egy egész életében parancsszavak üvöltésén és rumon szocializálódott kőkemény vén hajóskapitány énekelne harcias skót népdalokat félrészegen valami kocsmában.
Egy Motörhead koncertről pedig pontosan úgy nem lehet semmi újat írni, ahogy mondjuk egy AC/DC buliról sem lehetne, a triviális hülyeségeken és a setlist precíz felsorolásán kívül. A harmincöt év alatt ikonikus figurává nemesedett Kilmister hatvanöt évesen is olyan szálfaegyenesen áll a színpadon, mint az a bizonyos kapitány a parancsnoki hídon - talán csak a dalok közti szünetek hosszabbak néhány perccel, és a még mindig háttérembernek tűnő Phil Campbell gitáros segít néha a konferálásoknál -, a hangja is pontosan ugyanolyan rekedtes, és a basszusgitárjátéka sem lett sokkal kiműveltebb: az állítólag anyacsavarral pengetett, szintén védjegyszerű rommá torzított Rickenbackeren csak pár hangot tol Campbell riffjei alá, mégsem lesz üres a zene a szólók alatt.

A dalok persze egytől-egyig klasszikusok, talán az utolsó pár lemez témáit ismerik kevesebben, de rögtön az elején jön az Iron Fist meg a Stay Clean, kicsit későb az I Got Mine és a Going To Brazil, aztán az In The Name Of Tragedy - a negyvenes amerikai háziasszonyra emlékeztető frizurájú Mikkey Dee csodadobos ennek a végén szólózik percekig egy akkorát, hogy tátott szájjal kell figyelni, pedig a dobszóló, mint műfaj pont úgy ment ki a divatból vagy tizenöt éve, mint a bőnadrág meg a Bundesliga-séró - a ráadás meg természetesen az Ace Of Spades és az Overkill, két böhöm nagy rock-klasszkus, tökéletes lezárása másfél órányi tömény rock' rollnak.

A Motörhead morcos, de aranyszívű kapitánya után nagyon éles váltás a svéd Meshuggah ridegsége, akik a klasszikus rock' roll életérzés helyett inkább olyasfajta zenével jöttek elő jó tizenöt évvel ezelőtt, mintha valami akciódús cyberpunk-filmet akartak volna áthangszerelni a dobokra és gitárokra.

A Meshuggah nyolchúros, pincemélyre hangolt gitárokra épülő hangzása annyira védjegyszerű, hogy ha valaki hasonlóval kísérletezik - lásd az új Deftones albumon Stephen Carpenter gitáros riffjeit - azonnal előgrik a párhuzam, és pont ennyire jellegzetesek az egymástól el- és visszaforgó, mégis négynegyedben maradó gitár- és basszustémákon alapuló, elmebeteg dalstruktúrák.

A setlistbe ugyan bele lehet kötni: a '98-as Chaosphere lemez legnagyobb dalát, a Corridors Of Chameleonst igazán elővehetnék már, mondjuk az ugyanerről az anyagról unalomig játszott Sane helyett, és a kicsit érdektelenre sikerült legutóbbi lemez dalait is túlságosan erőltették, de az elődás most is hibátlan.

Négy Meshuggah-koncert után is megdöbbentő az a mérnöki precizitás, ahogy ezek az emberek - különösen Fredrik Thordendal, a pszichopata, jazz-ihlette szólókat játszó gitáros - zenélnek, meg a gyakorlatilag lemezminőségű hangzás, a ráadásban szokás szerint elnyomott Future Breed Machine pedig tizenöt év után is az egyik legjobb dala ennek a műajnak, ami után már tényleg nincs mit eljátszani.

(Fotó: Máté Évi)