A Greta Gustafsson néven szegény családba született későbbi színésznő Mimi Pollakot színi tanulmányainak kezdetén ismerte meg. Ezen a ponton indul a darab is, amelynek középpontjában a két nő kapcsolata áll. Pollak és Garbo egymáshoz képest ég és föld, ám éppen ez az ellentét sodorja egyre közelebb őket. Garbo (akinek az életrajz szerint Mimi adta ezt a nevet, túlzottan „parasztosnak” találva az előzőt) a csiszolatlan gyémánt, akit lerombolnak, a földbe döngölnek, hogy újraépítsék, mesterségesen, megfeszített testtel, mozdulatokkal törekszik arra, hogy természetesnek látsszék, lázadó és kívülálló, mégis a zseni nagyon is sztereotipikus alakja.

Fullajtár Greta Garbóját többféle anyagból gyúrta össze: kapcsolatukban erős és férfias, aki saját bevallása szerint büszke későbbi „apaságára”, minden férfival kegyetlen, mégis törékeny és rettegő hollywoodi csillag, hirtelen, ám a pillanat erejét mindig kihasználó, vonzó, sőt kívánatos, tangójával elvarázsoló, a boldogságra képtelen, örökké titokzatos nő. Táncol, énekel, ha megszólal, megszűnik létezni a külvilág.

Szandtner Mimosája (Garbo így szólította Mimit a leveleiben) anya- és feleségtípus, aki ezzel együtt mégis őrlődik Garbóval folytatott kapcsolata miatt. Racionális, a dolgokat objektíven figyelő valódi mimóza, érzékei pontosak, mindent kiszagol. Garbo panaszkodásaira egyszerű és kész válaszokat ad, melyek saját világában talán megvalósíthatók lennének: a választás azonban nem olyan egyszerű a siker és a magánélet között. A két színésznő külső adottságaiban is szépen képez egymásnak feszülő ellentéteket, amelyek eggyé, egyetlen egésszé képesek összeállni és vágyukat beteljesíteni.

Fullajtár és Szandtner az erős és szuggesztív megszólalások és csendek, a keménység és érzékiség pontos egyensúlyát hozzák létre, s azt a különösen húsbavágó hatás, melyet egy ilyen előadás a Pride-on képes megvalósítani. A színésznők elemelik a darabot a puszta életrajzi információhalomtól, és valódi drámai tartalommal töltik meg.

Mégis a korábbi, pinceszínházi bemutató egy-két recenziója arról panaszkodik, hogy a darab ott ér véget, ahol a valódi dráma elkezdődik, Garbo visszavonulásánál, amely életforma sokkal hosszabb volt, mint a csillogás. Bulvárosnak tartják Garbo homo- vagy biszexualitásának témáját. Ez szomorú tény. Valóban nem jelentene semmit Garbóról alkotott képünkben? Valóban nem látjuk az elfogadás iránti vágy és az állandó rejtegetés közötti óriási feszültséget?

A hollywoodi színésznőt mindvégig a titokzatosság legendája övezte, s lássuk be, e misztikusság fenntartása a filmes szakma érdeke is volt, hiszen a közönség rajongását és kíváncsiságát folyamatosan életben tartotta. Ám e titkot – ez esetben a homoszexualitás leplezését – illetően mégis azt kell felismernünk, hogy annak megtartása nem feltétlenül csupán fogás vagy allűr, ami a reklámnak kedvez, hanem döntéseket kikényszerítő, folyamatosan felemésztő kényszer, amely helyzetben az ember személyisége oly könnyen elveszhet.

A recenzensek kiemelik továbbá, hogy a valódi titok éppen a filmes karrier utáni időszakot fedi, ám fölmerül bennem a kérdés: miféle megfejtésre váró ismeretlent látnak ebben az időszakban, ami ne lenne Garbo sajátja karrierje csúcsán, amely ugyanúgy titkokkal és kérdésekkel teli? S az e kérdésekre adott lehetséges válaszok, egy életforma interpretációja, egy élet rekonstrukciója nem adja-e jelen és múlt szinte kísértetiesen hasonló egybecsengését? Kimerevített és megfilmesített emlékezet, egyéni és közösségi egyben, s ahol e kettő találkozik, éppen ott ér véget ez a darab is.
Furcsa hangulatot kölcsönöz a darabnak, hogy éppen egy mozi „színpadán”, a komoly funkcióval bíró vászon előtt játszódik az előadás, folyamatosan átalakuló térrel, miközben szinte egyetlen plusz díszletelem sem jelenik meg. Változnak a ruhák, olykor bőröndök kerülnek elő, melyek az élet tartozékainak helyei. Szépen működő metafora, mely az elrejtés és megmutatás, a változás és állandóság ellentéteként jelenik meg. Aztán mi marad hátra? A csendes befejezés…

Tin Andersén Axell: Garbo

Fordította: Dragos Erzsébet

Garbo: Fullajtár Andrea
Mimi: Szandtner Anna

Díszlet- és jelmeztervező: Bujdosó Nóra
Zene: Zöldi Gergely
Dramaturg: Góczán Judit
Rendező munkatársa: Sós Eszter

Rendező: Szántó Erika

Fotók: www.budapestpride.hu

2010. július 5.
Művész Mozi

15. BudapestPride 2010.