Megkapó szerelmi vallomások, vagy éppen kesergések, jó adag édesbús romantika - ez a témaválasztás jellemzi az A-ha dalok többségét, amik még mindig könnyeket csalnak a lányok - akarom mondani, asszonyok -, vagy az érzékenyebb lelkületű fiúk - családapák - szemébe. A Budapest Aréna közönsége ugyanis túlnyomórészt a ’80-as évek zenéin, és az NSZK-ból becsempészett BRAVO újságon szocializálódott 30-as korosztályból tevődött ki.


Egy szimfonikus jellegű intro után - a búcsú-turné hangulathoz illeszkedve - az A-ha hattyúdalával (Butterfly, Butterfly) indult a program, melynek Magyarországon volt a világpremierje! Talán ezért sem tudott mit kezdeni az egyébként szépen megkomponált szerzeménnyel a közönség nagy része. Valamikor az Analogue környékén azonban végre kezdett oldódni a publikum, és velük együtt a norvég srácok is. Sorra érkeztek az A-ha kiemelkedő nótái, a címükhöz, témájukhoz illő kivetítésekkel.

A hangulat a The Living Daylights-nál csúcsosodott ki - közönség-énekeltetés, Budapest felirat a kivetítőkön, boldog arcú rajongók integetnek a kameráknak. Innen már gyorsan peregtek az események, mígnem a Cry Wolf-fal zárult a főműsor.

Egy retrospektív fotó-montázs a ráadásblokk előtt - hogy is lett a mosolygós tini-sztárokból szigorú tekintetű, U2-ra és Coldplay-re ható, innovatív pop-csapat -, majd a Poptarisznya slágerlistáját is többször megostromló Hunting High And Low, The Sun Always Shines On TV, Take On Me mesterhármas: a ’80-as évek popzenéjének esszenciája. Morten Harket, Magne Furuholmen, és Pal Waaktar utoljára így együtt a színpadon - jó volt őket végre Budapesten is látni-hallani! Köszönjük az élményt, fiúk!