Biztos ami biztos, már fél 9-re ott vagyunk a Rióban, hely még bőven van, sőt, meglepően sok. Kedvünkre választhatunk hát asztalt, és bár nem lehet túl gyakori látvány a biciklisisak, pincérünk, miután eszébe jutnak az érzékenyítő tréning gyakorlatai, nagyon kedves velünk. Ettől függetlenül újra és újra meglepődik azon, hogy rendelünk, mi pedig az 1000 forintos limonádé árán. A körülöttünk ülő asztaloknál kellemes emberek ülnek, a fiúk háromnegyedes nadrágban, kockás ingben és tangapapucsban, a lányok túlsminkelve, minimálruhában, hamar rájövünk, hogy miért találkozunk újra és újra kedvesen lesajnáló pillantásokkal.

Tíz órára már mi is ott voltunk az 1900 forintot kipengető nosztalgiázókkal telt nézőtéren, csak a színpadra nem érkezett jó ideig senki sem. A helyi DJ-k viszont fantasztikus hangulatot teremtve szinte percekké zsugorították a pontosan egy órányi várakozást. Komoly szakértelemmel választották ki és keverték egymás után a 2 Unlimited, a Right Said Fred, DJ Bobo, vagy éppen Whigfield legnagyobb slágereit, a közönség pedig táncolt, énekelt, tombolt. Azon vettem magam észre, hogy én is együtt énekelek a többiekkel. Nincs mese, itt a helyem.

Aztán tizenegykor, füstfelhő és kék fény kíséretében felfutottak a fiúk a színpadra, és már indulhatott is a hihetetlen utazás. A 40-et taposó, öregedő macsók azt hiszem a Steam-mel kezdtek, bár nem teljesen biztos, hiszen az egyetlen fiú, aki tudott énekelni és mozogni, józan volt és kilépett. Akik maradtak, mindezen képességek nélkül nyávogtak a színpadon, mi pedig reméltük, hogy legalább a Stay another day playbackről fog szólni. Hát nem. Mindent élőben, erőtlenül, hamisan, szenvedve.

A rendesen átalakult arcú Tony Mortimer, az értelmi szerző ugyan mindent megtett, még a bal fülét is befogta, ahogy azt a nagyoktól láthatta stúdiófelvételeken, de az sem segített, még ettől sem mentek jobban a hip-hop betétek. A másik két tag, John Hendy és Terry Coldwell nagyon szupportív volt, Tony-t dünnyögésekkel és előre-hátratipegéssel kísérték, ezzel is fokozva az izgalmas színpadképet.

A keletlondoni fiúk kapcsolata a közönséggel fantasztikus volt, „Let me see your hands!”, kiabálták, többször elmondták, hogy „Köszönjük Budapest!”, bár nem biztos, hogy tudták, melyik az a város. Tony pedig, akit idővel már csak sajnálni tudtam, leugrott hozzánk, nézőkhöz, kezeket fogott, pacsizott, egy lánynak a mellkasára írta elérhetőségét, egy fiúval pedig mára talán már igaz barátságot kötött.

A lemezjátszó mindeközben komoly tempót diktált, igyekeztünk tartani a ritmust, ha már a triumvirátusnak nem sikerült, és a ráadással együtt bő 35 perces koncerten még Hendy divatos szerelését is megcsodáltuk: hasított bőr bakancs, koptatott farmer, könyékig feltűrt kockás cowboy-ing. Ha már a mozgás és a hang nem, legalább a ruha visszavitt minket a 90-es évekbe. Közben pedig szólt a Let it Rain, a House of love, a Thunder, no meg a már említett Stay another day. Sajnos hamar lementek a fiúk, de hál istennek, egy szám erejéig még megkaphattuk tini éveinket. Ám az addig oly’ tökéletes kommunikációba valami hiba csúszott, mert bár mi alig vártuk az It’s alright-ot, skandáltuk is, ők mégis a Let it rain-t nyivákolták. Újra.

Jöjjön hát akkor most a kívánt szám (biztos csak azért nem játszották, mert nem fért fel a színpadra a zongora):




Hát ilyet is kell néha. Még szerencse, hogy be tudtunk lógni. 24-én jön a Haddaway, mi maradunk.