Csomagolás három perc, zuhany öt, az autó már lent vár, a sofőr türelmetlen. Gondolom, most akkor megint fesztivál, gondolom, most talán más lesz, mert 27 éves korára az ember lánya feltehetőleg kinövi a „nem baj, ha sárban fetrengünk” és „egy hétig nem zuhanyzunk” életérzést.

Alig egy óra az út, citromos sört kortyolok, esőt jósoltak, de dögmeleg van. A rádión V.G. Már hangol, közben telefonál, intézkedik, én meg érzem, mégis nyár van, fiatalság és könnyű is vagyok. Látom magam a sárban, látom az egyheti koszt is, és elvigyorodom, verem a ritmust a bőrkarfán. A ház óriási, a nénit nem tudjuk, hogy hívják, édesdeden elcsevegünk. Kérdezi, hol van a Nagyember, és sopánkodik V.G.-n, Maga, uramisten, mennyire összement, és hol vannak mellőle a nők, és valóban elnevezi-e az autóit. V.G. bólogat, tőle aztán bárhol lehetnek, és az aktuális Petra. Petra ezüstszürke és csodaszép, főleg az üvegívek és a dísztárcsák.


Felkerekedünk, a bejárat alig tíz perc, karszalag kerül, és mind VIP, V.G. odavan, nem kell a parasztokkal együtt vonulni. Paraszt, jelzem, egy szál se, a sor is halad, talán csak annyi, hogy ő egy fekete folyosón megy végig egyedül, ahol aztán két nap múlva vicceset látunk. Egy munkásfiú kezében walky-talkyval a föld felé görnyed, a gumipallót nézi, és szorgosan számol. A gumipalló hatszög alakú gumidarabokból áll, mi meg már rég azon röhögünk: „A mai feladatod az lesz, hogy ezt megszámolod, érted? Este nyolcig meg ne lássalak, érted? És ha végeznél, olyan nincs, akkor nekiállsz, és megszámolod a recéket is benne. Érteeed?”


Hát ez nem Volt, és nem is Sziget. Feltűnően sok a férfi, és mind testfetisiszta, óriásira felfújt izmok mindenhol, ellenben a lányok szépek, ápoltak és tetováltak. Az összes. Nem látom értelmét a kislepkének a lapockán, a kiscsillagnak a fül mögött, de mindegy, V.G. már azon röhög, hogy a szeméremdombot elnevezi pinapecsétnek. Másnap majd azon ámulok, hogy a férfiak tök feleslegesen ülnek a napon, hiszen csokibarnák már a szoláriumtól, hogy a nők szőrösebbek, mint az erősebb nem, legyen szó combról, alkarról vagy épp mellkasról. Eszünk, a pult mögött csupa kívánatosak, a krumplis tésztának fantázianevet adtak, ez elbizonytalanít. Marad a csirkeragu, amikor fizetek, már látom, hogy a gatyánkat is itt hagyjuk, a sör tűrhető áron van, és hideg. Mindenhol csípők és szalmakalap, a stégből árad a feelthesunshine, jó ez, elkap a lendülete.

A Klaxons elmarad, a Pet Shop Boys hozza a formáját, döbbenet, hogy mennyi számukat ismerem. A színpadra először óriás papírkockákkal a fejükön érkeznek meg az énekesek, közel 60 évesen gyanítom, nem élőben nyomják- a zeneipar egyik legnagyobb találmánya a playback. A színpad közepén szintén egymásra rakott kockákból díszlet, vetítenek rá, aztán azon táncolnak a párok. Összehangolt csapatjáték, a táncosok sokáig arctalanok, de legalább színesek.

A Burn Aréna a „szeletelős hely” lesz, pénteken annyi az ember, hogy kordonok között kell átverekednünk magunkat, bent iszonyú sűrűség és minimalizált tánctechnika. Vannak az almaszedők, a T-betűsök, a szeletelők és a tésztacsinálók. De láthatólag élvezik, Paul Oakenfoldot lehet is, de abba már belealszunk.

Pénteken strandolásunikum, most már értem, a Balaton Sound miért éri meg, a stégen felállított nyugágyak, a vízben labdázó huszonévesek. A yuppie nappalit idéző kimérésektől kezdve a tengerpartra emlékeztető koktélbárig minden van, bambusz helyett ungarische szalmakalap, de a legjobb a vízbe lógatott nyugágyas akvárium, amibe a fiatalok, mint a lillafüredi pisztránosnál, áznak a vízben.

Délután megjönnek a többiek, igazi balatoni ebéd, panírozott hekkel és jégkrémmel, pingpong készletet is nyerünk. Babi néni, míg mi fürdőruhában és vietnámi papucsban csattogunk a stégen, hangyák elleni invázióba kezd. Ennyit még sosem láttam, pláne nem felfelé repülni, felbolydult méhkas, az erősebb kutya baszik elve él, de Babi néni győz.

A Riddim Colony énekese magával ragadja a közönséget, bár még 40 fok van, mindenki ugrál a T-Mobile Teraszon. Kicsit sok, ahogy a szeretetről és az önzetlenségről beszél, de van még benne szufla.

Aztán jön Mambo Mama és a Club Des Belugas. A Mambo Mamát D.M. találta ki rá, mert az a nő maga az elemi ének, törzsi táncra emlékeztető mozdulatokkal kalimpál, nem nevezném táncnak, de nem lehet nem őt nézni, az első sorban a fiúk, férfiak úgy várják a szemkontaktust, ahogy anno a lányokat képzelem Beatles-koncerten. Visítva. És Mambo Mama érzi, kontaktál, kipécézi a fiúkákat, azok meg vigyorognak, csattogtatják a mobiljaikat, a fekete bestia pedig teli szájjal kacag, énekel, és ledobja a körömcipőt. Ez utóbbi probléma lesz, a nagy hévben rá is gyújt, a közönség már tombol persze, és amikor eltaposná, rájön, a talpa fogja bánni. Német nu-jazz és lounge zenei formáció, akikért Ázsia is őrjöng, értem a keletieket.



Közben nagy projektbe kezdünk, 10 Heinekenért törülközőt, 6 darabért Flip-flop papucsot lehet kapni, megszállottan gyűjtjük a kuponokat. A nap poénja ez lesz, Türcsi vagy flip-flop?, türcsi vagy flip-flop?, majd rájövünk, az Unicum-papucs sokkal drágább, nem éri meg.

Tricky a Nagyszínpadon csalódás, mintha elfelejtette volna, hogy neki most szerepelnie kell, kínjában felengedi a közönség egy részét, ők persze boldogan táncolnak, mi messziről nézzük, mennyit bír a nagyszínpad állványzata. Bírja, de mi elmegyünk, hidegek az éjjelek. A The Chemical Brothers totális koncertélmény, a színpad előtti tér csurig, és a korosztály is változik, több a 30-as, 40-es. Profi vetítés, profi hangzás. Éjjelre még marad a Brains, inkább azt vártam, MR2-MOL színpad előtti észvesztő táncolás.

Lehet szidni a Soundot, hogy afterparty fesztivál. De ha 16-25 évesen Szigetre, Hegyaljára mentünk, és rockzenére alterkodtunk, most ez esik jól. Lehet szidni, hogy yuppie fesztivál, de az tagadhatatlan, hogy itt nyoma sincs a bölcsészszomorúságnak, nem szólít le minden sarkon egy punk, hogy adjak cigit, vagy húzzak a kurva anyámba, és különben is, csak még egyszer lásson meg, kibelez. Van viszont Balaton, ápoltak és szépek, és nyugágyak, amin aztán éjjel ketten alszunk el.