Knopfler mindenféle cécó, manír vagy póz nélkül leült ölébe ejtett gitárjával, a válogatott tagokból álló együttes pedig belecsapott a Border Reiver című, legújabb számba, ami a fuvolának és hegedűnek köszönhetően leginkább úgy hangzott, mintha egy ír folkegyüttes koncertjén lennénk. Aztán amikor Mark a tőle megszokott, lassú megfontoltsággal szinte beszélve énekelni és hüvelyk- és mutatóujjával pengetni kezdett (ez utóbbit csak nagyon kevesen teszik), akkor mégis minden a helyére került.



Ezek ugyanis nem változtak az évek során: Mark jellegzetes ujjtechnikája és rekedtes, mély hangja szinte ugyanolyan, mint pályája kezdetén, talán csak a magasabb regiszter esett ki azóta, ám abban egyébként sem volt olyan nagyon otthon. Ez tette egyedivé a Dire Straits-t, és ezt vártuk mi is a vasárnapi koncerttől. A legnagyobb tapsok legalábbis az olyan számok kezdetét és végét kísérték, mint a Romeo & Juliet, a Sultans of Swing és a ráadásban a Brothers in Arms.

A szólókarrier slágerei közül pedig megszólalt a What it is és a Sailing to Philadelphia, a többi számot viszont leginkább csak egy poros, texasi, kaktuszokkal szegélyezett úton autózva (ilyen volt a már címével is sokatmondó Prairie Wedding vagy a Coyote), avagy ír kocsmában bulizva tudnám elképzelni, ám Mark Knopflertől valahogy ez újra és újra idegen. Pedig minden jel arra mutat, hogy 15 éves szólókarrierjét épp így választja el a Dire Straits dalaitól.

Az egykori és mai zenészek között viszont volt némi átfedés: a dobos, Danny Cummings már közreműködött a Dire Straits utolsó, On every street című albumán, a multiinstrumentalista Guy Fletcher pedig 1984 óta dolgozik együtt Knopflerrel. A többiek ismeretlen múltjuk ellenére is mind kitűnőek voltak, érződött, hogy régóta dolgoznak együtt, csak a közönséggel való kommunikációba nem jöttek még bele.

Mark, aki a gitárját számok között, és néha közben is cseréli, csak a negyedik dal után szólalt meg: kicsit magyarázkodott az ülőhelyzet miatt, de a hangját később, a számok között már nem hallottuk. Ezt csak egy kicsit bántuk, amit viszont nagyon, az a szegényes díszlet volt. Mark Knopfler nem egy stadionrocker, ez világos. De ha már egy arénában játszik, akkor érdemes volna tekintettel lennie azokra, akik nem oly szerencsések, hogy az első sorokban álljanak. Ők ugyanis a kivetítőt keresik, ott nézik a koncertet. Már ha van.

A koncert második felében néha félrehúzták a színpad mögötti, piros ledekkel borított függönyt, hogy egy kivetítőnek köszönhetően ne csak halljunk, hanem lássunk is valamint a koncertből. Két számrészlet alatt megnézhettük - a Mark Knopfler Fenderjének nyakára erősített kamerának köszönhetően - azt a híres gitárpengetési technikát, 3-3 másodpercen keresztül pedig a dobost, valamint a billentyűst láthattuk. A fennmaradó időben – valamilyen érthetetlen okból – a Windows képernyőkímélője kapcsolt be.

Bosszantó apróságok, kár értük. Pedig kellemes kis koncert volt, és a korban nagyon vegyes közönség igazán hálás volt minden szóért, kiénekelt hangért, pengetésért, a néhány nagy sláger pedig mindenkit elröpített valahova a múltba, távol a legelőtől, távol a préritől, vissza a Dire Straits-es időkbe, talán pont ide: