A tizenhetedik alkalommal megrendezett BeSeTo, azaz Beijing (Peking) – Seoul (Szöul) – Tokyo (Tokió) fesztivál a kínai, koreai és japán színházi termés legjavát vonultatta fel. Tokióban többek között egy koreai Lear királyt láthatott a közönség japán felirattal. A koreai társulat bő két órában, szünet nélkül adta elő a darabot, ebből következően jelentős rövídítésekkel. Arra számítottunk, hogy Shakespeare leghosszabb darabja ilyen rövidre vágva pillanatok alatt magával ragad, és az örvénylő mélységbe ránt, ehelyett azonban csak egy erősen meghúzott, túlzottan lecsupaszított előadást láttunk. Ami a húzás után maradt, épp csak megtartotta a történetvezetés fő vonalát, de többet annál nem kaptunk. Az előadás tempója kiegyenlítetlen volt, a kezdeti felpörgetés után a viharjelenet elnyúlt, majd Gloster öngyilkossági kísérletétől a darab a végéig lelassult, unalomba hajlott.

Az előadás nélkülözte az összefüggő és értelmezhető rendezői koncepciót. Láthattunk mulatságos jelenetet, akrobatikus párbajokat, unalmas párbeszédeket és koreai történelmi tévésorozatot idéző veszekedést, de ezek nem épültek egymásra, és csak különálló jelenetek láncolatát adták. Még a legdrámaibb jelenetekben, mint például Lear megőrülésében is elő-előbukkantak olyan komikumba hajló elemek, amiket nem egyszer a közönség vidám kacagása kísért. De arra, hogy az éppen aktuális jelenet előtt mi történt, már semmi sem emlékeztetett. Az előadás egésze inkább egy színes, populáris koreai történelmi televíziós sorozat világát idézte, így a szereplők személyiségéről csak néhány klisészerű gesztusokból tájékozódhattunk a felszínesen ábrázolt karakterek láttán.

A finom mimika hiánya mindig is jellemzője – és mondjuk így – visszatérő problémája a kelet-ázsiai színjátszásnak, filmes és televíziós kultúrának. A színház és a film világában az erős, jól értelmezhető arcjáték egyértelműsíti, de egyben le is egyszerűsíti a színész játékát. Az érzelmek kifejezését a mindennapi életben is illik minimálisra csökkenteni. Éppen ezért, bár az árnyaltabb arckifejezésekkel ebben a koreai Learben is alig találkozni, ez mégis úgy hat, mintha valamiféle közmegegyezés lenne a színészek és a közönség között. Amikor gonoszat cselekszik valaki, kaján mosollyal jelzi a publikumnak. Sajnos azonban a nézők felé tett erőltetett kikacsintások, gonoszkodó vigyorok és a közönség soraiba való jelentéktelen kisétálások csupán hatásvadász elemek, az előadás nem nyer velük semmit.



Díszlet szinte nem volt, a Kelet-Ázsiában használatos gyékényszerű függönyökkel és paravánokkal osztották fel a teret. Az üres színpad lehetőséget hagyott a színészeknek a nagy mozgásra, azonban a fizikai erőnlét bemutatásán kívül, nem voltak képesek bejátszani az üres teret. A jelmezek stilizáltak, a koreai öltözködési kultúrát és hagyományos katonai ruházatot idézték. Dominált a fekete és a hatalom szímbolumaként a piros, illetve a pirossal kombinált fekete. A darab elején Lear tetőtől talpig pirosban jelent meg, két nagyobbik lánya pedig pirossal díszített fekete ruhákat viselt. Learhez hasonlóan Gloster is pirosban jelent meg, érzékeltetve ezzel a két figura szoros, egymásba illő, egymást kiegészítő történetét.

Az előadást élő zene kísérte, azonban a rendezés gyakran nem hagyott teret a szöveg erejének, és a zenével túlzottan és túl hangosan próbálta hangsúlyozni az adott szereplő mozgását és mondandójának drámaiságát. Az erős ritmikusság, az ütőshangszerek általi figyelemfelkeltés, hangsúlyozás és kiemelés a kelet-ázsiai klasszikus színház sajátja.

Egy jó Lear király előadás megrázza és megroppantja a nézőt. A mostani produkció után azonban a legkisebb megrendültséget sem éreztük. Az előadást keretbe foglalva a bolond furulyajátéka nyitja-zárja. Az ötlet talán Kozintsevtől való. Kozintsevnél a bolond átérzi a teljes végpusztulást. Itt a bolond vigyora zárja az előadást. Vajon gondolt valamire?

Shakespeare: Lear király

2010. július 10.
Új Nemzeti Színház, Tokió