A kurátor, Baki Péter célja az volt, hogy demonstrálja: nem csak a világhírű alkotók hagyatékából kerülhetnek elő kirívóan értékes, de eddig mégsem bemutatott képek. Ugyanakkor a kiáltótermekben helyet kaptak olyan nagyhírű magyar származású fotográfusok – eddig a múzeum raktárának polcain porosodó – képei is, mint például Robert Capa (azaz Friedmann Endre Ernő), André Kertész (Kertész Andor) vagy Moholy-Nagy László.

A sok nevet felsorakoztató kiállítás a fotográfiatörténet mentén ragadna meg a képekkel egy-egy, a készítésének korára jellemző eseményt, vagy mutatna be különböző képkészítési eljárásokat, és bár a szándékot értettem és értékeltem, mégsem voltam teljesen elégedett a végső soron érdekes fotókkal. Az egész kiállításon végig az zavart, hogy nem tudtam meg többet a képek technikai hátteréről. Sajnos prospektus sem áll a látogató rendelkezésére. A mai naping nem tudom, mit jelent például az, hogy „zselatin ezüst emulzió fa táblán” (a Google sem volt nálam, de még ő sem tudja), pedig Bozsó András ezzel a technikával készíttetett képei igencsak felkeltették érdeklődésemet, kár, hogy nem értek hozzá, így ugyanis el nem tudom képzelni, hogyan került fel a fotó egy elhasznált faablakra.

Láttam összefirkáltnak látszó (színezett) női portrét dagerrotípián, aktot 1930-ból, Kossuth temetési menetét megörökítő fotót Mai Manótól, és egy 1956-ban készített képen távolról illegálisnak látszó kenyérértékesítést (egy teherautó platójáról).

Érzésem szerint hiányzik a koncepció. A kellő, és értő kommentár nélkül teljesen elvesztem a két szint termei között. Ugyanis számomra semmi nem indokolja, hogy egy mezei kukoricatáblás kép mellé (persze nyilvánvaló, hogy 1952-ben nem minden digitális kamerával felszerelkezett, magát fotósnak gondoló ember talált megnyugtató témát a kukoricában) beállítsanak egy 1960-as aktot. Persze ettől könnyűvé is válik a kiállítás, nincs semmi a számba rágva, csak én és a kép vagyok, azt kezdek vele, amit akarok, ez is a szabadság egy módja.

Láthatjuk a korabeli városligetig közlekedő villamost az 19. század végéről az Akadémia ablakából, és digitális nyomaton torzítva, „hőképpel”(?), vagy valamilyen titokzatosnak tűnő eljárással készített combinót. Azonban a tárlaton nem csak hazánkban készült munkákat találunk: ott van például egy 1880-as fénykép a magas Tátrából, vagy Kankovszky Ervin fotója a '10-es évek Angliájából, amely jól visszaadja London hangulatát.

A legnehezebben értelmezhető mű számomra egy festmény illúzióját keltő fotó volt. Leginkább ennél éreztem a mellékelt kalauz hiányát. Kíváncsi lettem volna, hogy hogyan készült, hogy a fotós technika hogyan hat a festészetre, és esetleg fordítva, a kép kapcsán. Végső soron úgy gondolom, hogy két kávé áráért érdemes eltölteni az időt a Mai Manó Házban egy szerda délután olyan képeket nézegetve, amiket közönség korábban még nem látott, és lehet, hogy nem is fog többé.