irodalom
2010. 07. 12.
A reggel pedig kezdődjön úgy
A Godot Kortárs Intézet és a Szépírók Társaságának közös rendezvényén költészetet kerestünk a hétköznapokban a Godot Irodalmi Estek, a Könyv Utóélete program keretében a Fogasházban július 7-én 19 órakor.
A Godot Irodalmi Estek ebben az évadban négy téma köré szerveződnek: Alkotáslélektan, Nőirodalom, Irodalmi Műhelyek és Performanszművészet. Ma az alkotás lélektanáig, mélyen bele vezetnek a kérdések. A kreativitás szublimáció és/vagy lehetőség egy teljesebb élet feltárására és felszínre hozatalára? Milyen lehetséges tudattalanstruktúrákat változtathat meg a nyelv, és mi a költészet szerepe a mindennapokban? Czapáry Veronikának Falcsik Mari és Vörös István, valamint Indries Krisztián klinikai szakpszichológus válaszol.
Feszülten figyelek, semmi hátradőlés, még mielőtt megszólalna, fürkészem Krisztián száját, hogy pontos legyen a jegyzetem. Semmi ellazulás, így is terveztem, ez pont jó lesz, pont ellenpont az elmúlt tudósításokhoz képest, még magasabb művészet, hozzá pszichológia. Dívány nélkül is felengedek Susan Sontag neve és az interpretáció elleni esszéje hallatán, képek indulnak el bennem, Bergman furcsamód mindig elandalít.
Falcsik Mari könnyed nyitánya a könnyűségről. Kortárs irodalom, bedolgozhat bármit, sittet, szecskát, nincs előre megszabott szerepe, nem rögzítője egy történelmi kornak, nem tálal etikai tételeket, marad az ábrázolás. Fotózni, filmezni mindenféle tájon és helyen, nem direkt „rájárva” a hétköznapokra, természetes anyaga ez a költészetnek. „Eklektika ez a javából”.
Vörös István Heideggert hozza, a hétköznapit, a postahivatalnokot, aki életének egy szakaszában az volt. Amikor ő még maga sem tudta, hogy ő Heidegger, mármint Heidegger mint fogalom. Istvántól megkérdezte az édesapja, hogy ti miért nem írtok olyat, mint a Toldi?, így lett Toldi a postahivatalnok. Ennyiben hétköznapi, egyébként semmi köze nincs a hétköznapisághoz. A látott, megélt, gondolt konkrétumokat a költő megírja, kíméletből nem mindet, hiszen „ezer versötlet történik az ember körül”. A reggel pedig kezdődjön úgy, hogy kávé helyett verset olvasol a szellem ébresztésére.
Indries Krisztián az ismeretlen emberek költeményeit szereti, elképzel hozzájuk egy hangot. (Vörösékkel ezután mi lesz?) Platónt idézi, aki a nyelvet pharmaconnak nevezte. A költőket az írásról, mint mélylélektani önkeresésről kérdezi. Mari szerint a vers saját célra nem használható, nem öngyógyítás, a verseket kapja, néha készen, néha dolgozik rajta, de elkészülve akár gyógyíthatják is az olvasót. Várady Szabolcstól az Amit a vers akarra emlékeztet, jó ezt nem figyelmen kívül hagyni. István nem kedveli az önkifejezés kifejezést. „Nem tudom, ki az az ön.” A nyelv, amin lírát tud beszélni az ember, megadatik, mondja Mari, rá István Weöres leveléből a hárfanyelvet idézi, egymásra licitálnak, mennyire hétköznapi helyzetekben lehet mindezt formába önteni. Például héven, barátod hátán, a tenyereden.
És hogy mit érzel közben? Transzcendens élmény. Mari mágiához hasonlítja, István szemlélteti egy történettel, egy másikkal, amit nem fejt ki, külön hallgatói kérdésre sem, viszont megtudjuk, hogy a patkánykihajtás művészetének titkáért adott volna két birkát, noha nem ebből akar élni, de soha nem lehet tudni. Ennél a pontnál Krisztián megijed, és felteszi a kérdést, mintegy magának, hogy vajon médiumok közé keveredett? Mari nem kíméli, rítus, abrakadabra, elmélyülés, érzelem, rakja egymásra, majd beavat: ha túl nehéz eljutnia a lélekig, természeti képpel nyit. Felolvasás: Miskolc, kora hajnal, „még szálldogál az éjjeli korom / a hajnal sem segít a városon”, István a Berlini füzetből egy kínait s egy japánt (A reggeli, Mitől hízom).
Itt csap le Freud, illetve Krisztián, reváns. Ő nem patológiát keres a költészetben, hanem vágyakat, a szexust. Ezt egy kicsit hagyhattuk volna még, de Veronika a diskurzusra tereli a szót, a közeg meghatározó erejére. Krisztián már csak továbbkérdez az álommechanizmusok megjelenítődéséről és irracionalizmusról. István a legelképesztőbb luxusnak Tahiti tengerpartja helyett a lét értelméről való gondolkodást tartja, valamint a nagyon jó olvasó megteremtését, mely „megér egy életművet”. A Vörös István gép vándoréveiből egy részlet ehhez: „A semmi egyvalakit szeret: / önmagát. / Az egy is önmagát szereti, / de az már az árnyéka”. Mari nem látható dolgokat akar kitapogatni, leírni, továbbvinni a jövőbe. A mű készen van, önmagáért fizet, nem látszik, gyúrod a levegőt, látszik.
Géher István László nem látszik. Pedig látszana, ha nem lenne beteg. Felolvasnak tőle is, a Hajnali hármas oltárból kettőt. „Otthagytam a fridzsidert, hogy / lejöjjek a parkba, Még tegnap este / leeresztettem. Három polc meg a kék / alsó fiók, oda zöldség (...)” Hol itt a hétköznapi?
A fotókat Dézsi Judit, az indexképet a szerző készítette.
Feszülten figyelek, semmi hátradőlés, még mielőtt megszólalna, fürkészem Krisztián száját, hogy pontos legyen a jegyzetem. Semmi ellazulás, így is terveztem, ez pont jó lesz, pont ellenpont az elmúlt tudósításokhoz képest, még magasabb művészet, hozzá pszichológia. Dívány nélkül is felengedek Susan Sontag neve és az interpretáció elleni esszéje hallatán, képek indulnak el bennem, Bergman furcsamód mindig elandalít.
Falcsik Mari, Czapáry Veronika, Indires Krisztián, Vörös István
Falcsik Mari
Vörös István
Czapáry Veronika
Falcsik Mari könnyed nyitánya a könnyűségről. Kortárs irodalom, bedolgozhat bármit, sittet, szecskát, nincs előre megszabott szerepe, nem rögzítője egy történelmi kornak, nem tálal etikai tételeket, marad az ábrázolás. Fotózni, filmezni mindenféle tájon és helyen, nem direkt „rájárva” a hétköznapokra, természetes anyaga ez a költészetnek. „Eklektika ez a javából”.
Vörös István Heideggert hozza, a hétköznapit, a postahivatalnokot, aki életének egy szakaszában az volt. Amikor ő még maga sem tudta, hogy ő Heidegger, mármint Heidegger mint fogalom. Istvántól megkérdezte az édesapja, hogy ti miért nem írtok olyat, mint a Toldi?, így lett Toldi a postahivatalnok. Ennyiben hétköznapi, egyébként semmi köze nincs a hétköznapisághoz. A látott, megélt, gondolt konkrétumokat a költő megírja, kíméletből nem mindet, hiszen „ezer versötlet történik az ember körül”. A reggel pedig kezdődjön úgy, hogy kávé helyett verset olvasol a szellem ébresztésére.
Indries Krisztián az ismeretlen emberek költeményeit szereti, elképzel hozzájuk egy hangot. (Vörösékkel ezután mi lesz?) Platónt idézi, aki a nyelvet pharmaconnak nevezte. A költőket az írásról, mint mélylélektani önkeresésről kérdezi. Mari szerint a vers saját célra nem használható, nem öngyógyítás, a verseket kapja, néha készen, néha dolgozik rajta, de elkészülve akár gyógyíthatják is az olvasót. Várady Szabolcstól az Amit a vers akarra emlékeztet, jó ezt nem figyelmen kívül hagyni. István nem kedveli az önkifejezés kifejezést. „Nem tudom, ki az az ön.” A nyelv, amin lírát tud beszélni az ember, megadatik, mondja Mari, rá István Weöres leveléből a hárfanyelvet idézi, egymásra licitálnak, mennyire hétköznapi helyzetekben lehet mindezt formába önteni. Például héven, barátod hátán, a tenyereden.
És hogy mit érzel közben? Transzcendens élmény. Mari mágiához hasonlítja, István szemlélteti egy történettel, egy másikkal, amit nem fejt ki, külön hallgatói kérdésre sem, viszont megtudjuk, hogy a patkánykihajtás művészetének titkáért adott volna két birkát, noha nem ebből akar élni, de soha nem lehet tudni. Ennél a pontnál Krisztián megijed, és felteszi a kérdést, mintegy magának, hogy vajon médiumok közé keveredett? Mari nem kíméli, rítus, abrakadabra, elmélyülés, érzelem, rakja egymásra, majd beavat: ha túl nehéz eljutnia a lélekig, természeti képpel nyit. Felolvasás: Miskolc, kora hajnal, „még szálldogál az éjjeli korom / a hajnal sem segít a városon”, István a Berlini füzetből egy kínait s egy japánt (A reggeli, Mitől hízom).
Itt csap le Freud, illetve Krisztián, reváns. Ő nem patológiát keres a költészetben, hanem vágyakat, a szexust. Ezt egy kicsit hagyhattuk volna még, de Veronika a diskurzusra tereli a szót, a közeg meghatározó erejére. Krisztián már csak továbbkérdez az álommechanizmusok megjelenítődéséről és irracionalizmusról. István a legelképesztőbb luxusnak Tahiti tengerpartja helyett a lét értelméről való gondolkodást tartja, valamint a nagyon jó olvasó megteremtését, mely „megér egy életművet”. A Vörös István gép vándoréveiből egy részlet ehhez: „A semmi egyvalakit szeret: / önmagát. / Az egy is önmagát szereti, / de az már az árnyéka”. Mari nem látható dolgokat akar kitapogatni, leírni, továbbvinni a jövőbe. A mű készen van, önmagáért fizet, nem látszik, gyúrod a levegőt, látszik.
Géher István László nem látszik. Pedig látszana, ha nem lenne beteg. Felolvasnak tőle is, a Hajnali hármas oltárból kettőt. „Otthagytam a fridzsidert, hogy / lejöjjek a parkba, Még tegnap este / leeresztettem. Három polc meg a kék / alsó fiók, oda zöldség (...)” Hol itt a hétköznapi?
A fotókat Dézsi Judit, az indexképet a szerző készítette.
Szerzők
-- Vécsei Rita Andrea --
További írások a rovatból
irodalom
Havas Juli Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című kötetének bemutatójáról
