zene
2010. 07. 12.
Pat Metheny-kalandtúra – meglepetések nélkül
Pat Metheny Group 2010. június 30. Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Újságírónk kannibálok és húsevő növények közt araszolva kockáztatta az életét, hogy beszámolhasson nekünk Pat Metheny legújabb koncertjéről. Útinaplója alant olvasható...
Őszintén szólva sosem tartozott a kedvenceim közé Pat Metheny és csapata. Rendkívül jó zenész, ahogy társai is, nagyon régóta ismerem a zenéjüket, és kétség kívül kellemes is azt hallgatni, de valahogy itt megáll a dolog.
Hogy az „érem” mindkét oldalát tekintsük: igaz az, hogy már pályája elején rátalált saját stílusára, csak hát – sajnos – ott is maradt. Ahogy az is való, hogy az egyik legelső gitáros, aki elektronikával, illetve MIDI-gitárral kísérletezett, csakhogy – és ismét – nagyon hamar rátalált a „megfelelő” hangzásra és ott is maradt. Kísérletezett valóban, de nem kísérletező zenész: három-négy lemez után már nem sok meglepetés várható tőle. (Bár, hogy az ő igazát is megadjam, nem ismerek rajta kívül más gitárost, aki minimálzenével kísérletezett volna – márpedig ő Steve Reich darabjait is játszotta a hangszerén.)
Igazából kicsit unom a sokféle elnevezést, amit a rádió-barát zenére kitaláltak, ezért nevezzük most egyszerűen easy listening jazznek azt, amit Metheny csinál: modális jazz, ami követhető, harmonikus akkord-menetekre épül, dallamos és – könnyen énekelhető. (Talán ezért is, a fejemben mindig énekeseket hallok, amikor a zenéjére fülelek.) Vannak – ráadásul rendkívül – technikás szólók, ám a téma mindig követhető, s a zenészek sosem „veszítik el a fejüket” az improvizálásban: a lényeges mindig a zene és sosem a technika.
Pat Metheny gitárjátékára is nagyjából ez jellemző: rendkívül „ügyes”, ám a játéktechnika rabja: mivel a hüvelykujj töve van a gitár nyaka alatt (és persze időnként a hüvelykkel is benyúl a fogólapra), keskeny ujjfekvésben játszik. Egy-egy fekvésben hihetetlenül jól mozognak az ujjai, egyéni és mégis kellemes skálákat (moduszokat) használ, ám a fekvésváltás lassú: rendkívül jellemző az egészhang-csúszás játékára (ami „véletlenül” pont egybeesik egy-egy fekvésváltással).
Jellemző a hangszer is, amin játszik, illetve a hangszerek: az egyik egy nagy testű „akusztikus” gitár rendkívül sok húrral. (Kétnyakú, ráadásul rézsútosan két további húrkészlet keresztezi a fő húrokat: ezek egy része zengő húr, a húrláb alatt keresztbe futó húrokat pedig rögzített hangmenetekre használja (valahogy úgy, ahogy a klasszikus indiai zenében alkalmazzák a tampurát).
A másik különleges gitáron nem sok látszik: úgy tűnik, egyszerű, normál elektromos gitár. Csakhogy a kimenete nem analóg jel (amint azt egy „villanygitártól” várnánk), hanem digitális MIDI-kód.
Írtam már néhány cikket a MIDI-ről és nem szeretem ismételni magam, ezért csak annyit most: a MIDI ebben az esetben arra jó, hogy ugyan gitáron játsszuk a hangokat, ám a játszott hangok hangszíne tetszőlegesen változtatható legyen: a hangerő, a hangok burkológörgéje, a játék dinamikája a gitárjátéktól függ, ám ami megszólal, az voltaképpen bármi (mondjuk dob, zongora, szaxofon vagy szitár hangja és vokál is) lehet.
Ebben a hangszerben óriási lehetőségek rejlenek! Mivel a MIDI-kód meglehetősen egyszerűen manipulálható illetve alakítható, be lehet mondjuk állítani azt, hogy az E6 (vagy bármely más) hang megszólalása átváltsa a hangszínt valami egészen másra, esetleg a húrok egy része zongorahangon, más része basszusgitárként, megint más hányada pedig ütőshangszer hangján szóljon. És persze a MIDI-kódot vizuális jelekké is alakíthatjuk és reflektorokat irányíthatunk vele, vagy egy monitorra „rajzolhatunk” a hangokkal.
Pat Metheny szitárhangon, valamint egy – rá rendkívül jellemző – szintetizált hangszínen játszott MIDI-gitárján, és ebben ki is merült részéről a kísérletezés.
Szóval nagyon kellemes zenére és koncertre számítottam, ám nem sok újdonságra. Bár őt még nem hallottam élőben, legfőbb motivációm erre a koncertre nem ő volt, hanem az, hogy régi, Pat Metheny-rajongó barátomat vendégül láthattam az eseményen.
Gyalog indultunk a lakásomból, és gyönyörű mellékutcákon át vezettem vidéki barátomat. Majd rátértünk a lezárt Margit-hídra és – kissé klausztrofóbiásan – rácsok között vonultunk tovább. Itt-ott futók és biciklisek előztek ki, ezért ügyelnünk kellett lépéseinkre, miközben a rácsok mögött figyeltük az elbűvölő tájat.
Maga a sziget, illetve a szigeten való áthaladás már szinte eseménytelen volt: tavacskák, ősrégi fák mellett, erdei ösvényeken keresztül vezetett utunk és mulatságos volt látnom a plakátokat a fákon, amelyek arra figyelmeztettek, hogy vihar esetén veszélyes a szigeten tartózkodni. (Lelki szemeim előtt – megfeledkezve arról, hogy „belvárosban” járunk – elképzeltem, micsoda szép kis feliratokat lehetne elhelyezni az Amazonas fáira: „Figyelem, az állatokat illetve növényeket tilos etetni, és a bennszülöttek sem illusztrációk - könnyen megehetnek!” Hiába, kockázatos dolog a kirándulás egy urbánus ember számára.)
Végül hosszas séta után megérkeztünk a Szabadtéri Színpadhoz, és kezdődött az újabb kanosszajárás: valahonnan fel kellett vennünk a számunkra félretett jegyeket. Már szinte a pénztárhoz jutottunk a hosszú sor végéről, amikor egy férfi szólt a várakozóknak, hogy a tiszteletjegyeket – az ügymenet gyorsítása érdekében – egy másik helyre vitték. Szerencsére nem kellett új sort kivárnunk, hamar sikerült az asztalhoz furakodnom.
Odabent még volt némi időnk a koncertig, kényelmesen nézelődhettünk. Ekkora „természetközeli” séta után alig várhattunk volna jobbat: a hatalmas nézőtér előtt óriási színpad lapult az ívelt tető alatt, a háttérben pedig erdei tisztás és ösvény látszott, amitől mintha a „dzsungelbe” veszett volna a színpad hátoldala. A nézőtér nagyjából kétharmadáig telt meg, de a méreteiből adódóan így is nagy embertömeg jelenhetett meg.
Végül, röpke fél órás késés után megkezdődött a koncert. Előtte még láttuk a – DVD-kről ismerős – technikusokat, akik gitárokat, gitárállványokat cipelnek és helyeznek el a színpadon (és valószínűleg hangolnak is.) Barátom felkiáltott: „Nézd, az Imaginary Day DVD-n látható technikus!”. Végül megjelent Pat Metheny - a tőle megszokott csíkos pólóban - és az egész csapat a színpadon.
Minthogy jócskán összeszokott együttesről van szó, az első néhány szám a helyszínnel és a színpaddal való ismerkedésről szólt (és nem egymáshoz csiszolódtak a zenészek): a dinamika még kicsit nyers volt, a hangzás pedig enyhén szokatlan (már csak az énekesek és fúvósok hiánya miatt is). Rögtön az első számban óriási dinamikai ingadozás volt hallható: ami részben indokolt volt, csupán a mértéke volt szokatlan.
Részemről azt hittem, új darabokat hallunk, csak a koncert végén győzött meg barátom: „Nem új számok voltak, csak épp mi nem ismertük fel a régieket!”. Mindenesetre nekem kb. a harmadik számtól (ami – ha nem tévedek – a To the End of the World volt) kezdett ismerőssé válni a dolog. Onnantól azonban nem csak ismerős, hanem kifejezetten otthonos volt az egész.
Még soha nem hallottam gitárost, aki ennyiszer váltotta volna
hangszerét: a technikusok ki-be hordozták az állványos nagy testű akusztikus gitárt, s az újabb és újabb hangszereket. Persze egy-egy gitárhoz több számban is visszatért, azonban minden darabot újjal kezdett, és szám közben is gyakran cserélt hangszert Pat Metheny.
Nagyjából a második darabban rövid szólóhoz jutott a többi zenész is. Valószínűleg túl sok zseniális basszerost hallottam mostanában, de Steve Rodby játéka egyáltalán nem volt meggyőző számomra, Lyle Mays sem volt különösebben meglepő, legjobban Antonio Sanchez, a dobos szólója tetszett.
Hallottuk még (normál) akusztikus gitáron is játszani Metheny-t, végigcsodálhattuk hangszerarzenálját és felismerhettük a legfontosabb Metheny Group slágereket mind, amíg újabb szóló kör következett.
Ezúttal Rodby egész jó teljesítményt nyújtott, Mays játékából is mintha egy pillanatra eltűnt volna a jól ismert klasszikus beütés, de valahogy megint csak Sanchez volt az est fénypontja, és azt hiszem egyáltalán nem véletlen, hogy a tulajdonképpeni koncert az ő dobszólójával ért véget.
Persze még kétszer visszatapsolta az ünneplő és hálás közönség a csapatot, és persze, nyilvánvalóan Metheny volt a sztár, ám az ő játékán (ahogy mindig is) azt éreztem, hogy minden – túlságosan is – a helyén van, ő az az ember, aki soha életében nem hibázott és nem hibázik. Mintha stúdiófelvételről hallottam volna a gitárját (tekintve hogy minden egyes hang pontosan az volt és úgy szólt, ahogy a stúdióban szokott volt).
Végül az utolsó ráadás – szokás szerint (!) a Minuano (six – eight) – is lecsendült, és már csak a séta maradt hazafelé. Az éjjeli erdő is meglehetősen biztonságosnak tűnt most (a figyelmeztető táblák ellenére): sehol egy emberevő óriás, kannibál vagy húsevő növény. Így megkockáztattam a megjegyzést: „Hát, ezek után sem váltam Pat Metheny rajongóvá...”
„Micsoda” - horkant fel barátom - „a legjobb koncert, amit életemben hallottam!”. „Valóban, tökéletes koncert volt” – feleltem én. (S csak most, hogy élményeimet leírom, jutnak eszembe egykori mesterem, Maróthy János szavai: „néha egy esetleges, sőt olykor darabos szonáta is sokkal izgalmasabb, mint egy tökéletesen megszerkesztett szimfónia”.)
Szóval ennyi. Ahogy a barátom, úgy az egész közönség (és szívem mélyén én is) tökéletesen elégedettek voltunk: minden pontosan úgy szólt, ahogyan kellett, épp azt kaptuk, amire vártunk. (És semmi többet – jegyzem meg most, gonoszul.)
Pat Metheny Group
Pat Metheny – gitár, gitár szintetizátor
Lyle Mays – billentyűs hangszerek
Steve Rodby – basszusgitár, bőgő
Antonio Sanchez - dob, ütőhangszerek
Hogy az „érem” mindkét oldalát tekintsük: igaz az, hogy már pályája elején rátalált saját stílusára, csak hát – sajnos – ott is maradt. Ahogy az is való, hogy az egyik legelső gitáros, aki elektronikával, illetve MIDI-gitárral kísérletezett, csakhogy – és ismét – nagyon hamar rátalált a „megfelelő” hangzásra és ott is maradt. Kísérletezett valóban, de nem kísérletező zenész: három-négy lemez után már nem sok meglepetés várható tőle. (Bár, hogy az ő igazát is megadjam, nem ismerek rajta kívül más gitárost, aki minimálzenével kísérletezett volna – márpedig ő Steve Reich darabjait is játszotta a hangszerén.)
Pat Metheny Group - Phase Dance (1978)
Igazából kicsit unom a sokféle elnevezést, amit a rádió-barát zenére kitaláltak, ezért nevezzük most egyszerűen easy listening jazznek azt, amit Metheny csinál: modális jazz, ami követhető, harmonikus akkord-menetekre épül, dallamos és – könnyen énekelhető. (Talán ezért is, a fejemben mindig énekeseket hallok, amikor a zenéjére fülelek.) Vannak – ráadásul rendkívül – technikás szólók, ám a téma mindig követhető, s a zenészek sosem „veszítik el a fejüket” az improvizálásban: a lényeges mindig a zene és sosem a technika.
Pat Metheny gitárjátékára is nagyjából ez jellemző: rendkívül „ügyes”, ám a játéktechnika rabja: mivel a hüvelykujj töve van a gitár nyaka alatt (és persze időnként a hüvelykkel is benyúl a fogólapra), keskeny ujjfekvésben játszik. Egy-egy fekvésben hihetetlenül jól mozognak az ujjai, egyéni és mégis kellemes skálákat (moduszokat) használ, ám a fekvésváltás lassú: rendkívül jellemző az egészhang-csúszás játékára (ami „véletlenül” pont egybeesik egy-egy fekvésváltással).
Jellemző a hangszer is, amin játszik, illetve a hangszerek: az egyik egy nagy testű „akusztikus” gitár rendkívül sok húrral. (Kétnyakú, ráadásul rézsútosan két további húrkészlet keresztezi a fő húrokat: ezek egy része zengő húr, a húrláb alatt keresztbe futó húrokat pedig rögzített hangmenetekre használja (valahogy úgy, ahogy a klasszikus indiai zenében alkalmazzák a tampurát).
A másik különleges gitáron nem sok látszik: úgy tűnik, egyszerű, normál elektromos gitár. Csakhogy a kimenete nem analóg jel (amint azt egy „villanygitártól” várnánk), hanem digitális MIDI-kód.
Írtam már néhány cikket a MIDI-ről és nem szeretem ismételni magam, ezért csak annyit most: a MIDI ebben az esetben arra jó, hogy ugyan gitáron játsszuk a hangokat, ám a játszott hangok hangszíne tetszőlegesen változtatható legyen: a hangerő, a hangok burkológörgéje, a játék dinamikája a gitárjátéktól függ, ám ami megszólal, az voltaképpen bármi (mondjuk dob, zongora, szaxofon vagy szitár hangja és vokál is) lehet.
Ebben a hangszerben óriási lehetőségek rejlenek! Mivel a MIDI-kód meglehetősen egyszerűen manipulálható illetve alakítható, be lehet mondjuk állítani azt, hogy az E6 (vagy bármely más) hang megszólalása átváltsa a hangszínt valami egészen másra, esetleg a húrok egy része zongorahangon, más része basszusgitárként, megint más hányada pedig ütőshangszer hangján szóljon. És persze a MIDI-kódot vizuális jelekké is alakíthatjuk és reflektorokat irányíthatunk vele, vagy egy monitorra „rajzolhatunk” a hangokkal.
Pat Metheny szitárhangon, valamint egy – rá rendkívül jellemző – szintetizált hangszínen játszott MIDI-gitárján, és ebben ki is merült részéről a kísérletezés.
Szóval nagyon kellemes zenére és koncertre számítottam, ám nem sok újdonságra. Bár őt még nem hallottam élőben, legfőbb motivációm erre a koncertre nem ő volt, hanem az, hogy régi, Pat Metheny-rajongó barátomat vendégül láthattam az eseményen.
Gyalog indultunk a lakásomból, és gyönyörű mellékutcákon át vezettem vidéki barátomat. Majd rátértünk a lezárt Margit-hídra és – kissé klausztrofóbiásan – rácsok között vonultunk tovább. Itt-ott futók és biciklisek előztek ki, ezért ügyelnünk kellett lépéseinkre, miközben a rácsok mögött figyeltük az elbűvölő tájat.
Pat Metheny - Last train home
Maga a sziget, illetve a szigeten való áthaladás már szinte eseménytelen volt: tavacskák, ősrégi fák mellett, erdei ösvényeken keresztül vezetett utunk és mulatságos volt látnom a plakátokat a fákon, amelyek arra figyelmeztettek, hogy vihar esetén veszélyes a szigeten tartózkodni. (Lelki szemeim előtt – megfeledkezve arról, hogy „belvárosban” járunk – elképzeltem, micsoda szép kis feliratokat lehetne elhelyezni az Amazonas fáira: „Figyelem, az állatokat illetve növényeket tilos etetni, és a bennszülöttek sem illusztrációk - könnyen megehetnek!” Hiába, kockázatos dolog a kirándulás egy urbánus ember számára.)
Végül hosszas séta után megérkeztünk a Szabadtéri Színpadhoz, és kezdődött az újabb kanosszajárás: valahonnan fel kellett vennünk a számunkra félretett jegyeket. Már szinte a pénztárhoz jutottunk a hosszú sor végéről, amikor egy férfi szólt a várakozóknak, hogy a tiszteletjegyeket – az ügymenet gyorsítása érdekében – egy másik helyre vitték. Szerencsére nem kellett új sort kivárnunk, hamar sikerült az asztalhoz furakodnom.
Odabent még volt némi időnk a koncertig, kényelmesen nézelődhettünk. Ekkora „természetközeli” séta után alig várhattunk volna jobbat: a hatalmas nézőtér előtt óriási színpad lapult az ívelt tető alatt, a háttérben pedig erdei tisztás és ösvény látszott, amitől mintha a „dzsungelbe” veszett volna a színpad hátoldala. A nézőtér nagyjából kétharmadáig telt meg, de a méreteiből adódóan így is nagy embertömeg jelenhetett meg.
Végül, röpke fél órás késés után megkezdődött a koncert. Előtte még láttuk a – DVD-kről ismerős – technikusokat, akik gitárokat, gitárállványokat cipelnek és helyeznek el a színpadon (és valószínűleg hangolnak is.) Barátom felkiáltott: „Nézd, az Imaginary Day DVD-n látható technikus!”. Végül megjelent Pat Metheny - a tőle megszokott csíkos pólóban - és az egész csapat a színpadon.
Pat Metheny - Imaginary Day
Minthogy jócskán összeszokott együttesről van szó, az első néhány szám a helyszínnel és a színpaddal való ismerkedésről szólt (és nem egymáshoz csiszolódtak a zenészek): a dinamika még kicsit nyers volt, a hangzás pedig enyhén szokatlan (már csak az énekesek és fúvósok hiánya miatt is). Rögtön az első számban óriási dinamikai ingadozás volt hallható: ami részben indokolt volt, csupán a mértéke volt szokatlan.
Részemről azt hittem, új darabokat hallunk, csak a koncert végén győzött meg barátom: „Nem új számok voltak, csak épp mi nem ismertük fel a régieket!”. Mindenesetre nekem kb. a harmadik számtól (ami – ha nem tévedek – a To the End of the World volt) kezdett ismerőssé válni a dolog. Onnantól azonban nem csak ismerős, hanem kifejezetten otthonos volt az egész.
Pat Metheny Group - To the End of the World live
Még soha nem hallottam gitárost, aki ennyiszer váltotta volna
hangszerét: a technikusok ki-be hordozták az állványos nagy testű akusztikus gitárt, s az újabb és újabb hangszereket. Persze egy-egy gitárhoz több számban is visszatért, azonban minden darabot újjal kezdett, és szám közben is gyakran cserélt hangszert Pat Metheny.Nagyjából a második darabban rövid szólóhoz jutott a többi zenész is. Valószínűleg túl sok zseniális basszerost hallottam mostanában, de Steve Rodby játéka egyáltalán nem volt meggyőző számomra, Lyle Mays sem volt különösebben meglepő, legjobban Antonio Sanchez, a dobos szólója tetszett.
Hallottuk még (normál) akusztikus gitáron is játszani Metheny-t, végigcsodálhattuk hangszerarzenálját és felismerhettük a legfontosabb Metheny Group slágereket mind, amíg újabb szóló kör következett.
Pat Metheny Group - First Circle
Ezúttal Rodby egész jó teljesítményt nyújtott, Mays játékából is mintha egy pillanatra eltűnt volna a jól ismert klasszikus beütés, de valahogy megint csak Sanchez volt az est fénypontja, és azt hiszem egyáltalán nem véletlen, hogy a tulajdonképpeni koncert az ő dobszólójával ért véget.
Persze még kétszer visszatapsolta az ünneplő és hálás közönség a csapatot, és persze, nyilvánvalóan Metheny volt a sztár, ám az ő játékán (ahogy mindig is) azt éreztem, hogy minden – túlságosan is – a helyén van, ő az az ember, aki soha életében nem hibázott és nem hibázik. Mintha stúdiófelvételről hallottam volna a gitárját (tekintve hogy minden egyes hang pontosan az volt és úgy szólt, ahogy a stúdióban szokott volt).Végül az utolsó ráadás – szokás szerint (!) a Minuano (six – eight) – is lecsendült, és már csak a séta maradt hazafelé. Az éjjeli erdő is meglehetősen biztonságosnak tűnt most (a figyelmeztető táblák ellenére): sehol egy emberevő óriás, kannibál vagy húsevő növény. Így megkockáztattam a megjegyzést: „Hát, ezek után sem váltam Pat Metheny rajongóvá...”
„Micsoda” - horkant fel barátom - „a legjobb koncert, amit életemben hallottam!”. „Valóban, tökéletes koncert volt” – feleltem én. (S csak most, hogy élményeimet leírom, jutnak eszembe egykori mesterem, Maróthy János szavai: „néha egy esetleges, sőt olykor darabos szonáta is sokkal izgalmasabb, mint egy tökéletesen megszerkesztett szimfónia”.)
Pat Metheny Group - Minuano (six - eight)
Szóval ennyi. Ahogy a barátom, úgy az egész közönség (és szívem mélyén én is) tökéletesen elégedettek voltunk: minden pontosan úgy szólt, ahogyan kellett, épp azt kaptuk, amire vártunk. (És semmi többet – jegyzem meg most, gonoszul.)
Pat Metheny Group
Pat Metheny – gitár, gitár szintetizátor
Lyle Mays – billentyűs hangszerek
Steve Rodby – basszusgitár, bőgő
Antonio Sanchez - dob, ütőhangszerek
Szerzők
-- Danczi Csaba László --
További írások a rovatból
zene
Simon Géza Gábor: A magyar jazztörténet ösvényein. A magyar jazztörténeti kutatás hatvanöt esztendeje 1958–2023
Más művészeti ágakról
színház
![A virtuális [nem] való](data/_cache/2024-07-09/donkihote1_1_13955_220x220.jpg)
![A virtuális [nem] való](data/_cache/2024-07-11/donkihote2_1_13955_500x375.jpg)
[ESCAPE] – A Donkihóte-projekt az Örkény István Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös produkciójában
színház
Interjú Pálffy Tibor színésszel külső-belső tényezőkről, színházi igazságról, és szerepről
