Jócskán benne járunk az estében, fél tízre is járhat, mire színpadra áll a története során számtalan tagcserét megélt formáció. A hőskorszakból két veterán, Dave Mustaine gitáros-énekes és David Ellefson basszer maradt, az összeszokott párost két kiváló muzsikus, Chris Broderick gitáros és Shawn Drover dobos egészíti ki.

Az új arcok láttán sokunknak eszébe juthatott az a tizenhét évvel korábbi este, amikor az éppen a Rust in Peace lemezen debütált Marty Friedman gitárvirtuózzal és Nick Menza ütőssel élvezhettük a Megadeth játékát. Hiába, azok voltak az idők, csettintenek az ínyencek, de kár fanyalogni, ezúttal is remek társakat verbuvált maga mellé a főnök. Merthogy Mustaine-nél volt és maradt a karmesteri pálca, rögtön kiderül, ha még nem lett volna világos. Már a színpadra lépéskor megadja az alaphangot, rögtön belevág a jubiláló korongot nyitó Holy Wars... The Punishment Due jellegzetes galoppozó riffjébe.



Olyan lendülettel indul a koncert, hogy szemernyi kétségünk sem marad afelől, hogy a következő szűk másfél óra az intenzív zenélés jegyében telik majd. Semmi bohóckodás, öncélú mókázás, manír, allűr, parádézás, csak a muzsika, de az száz százalékosan. Számos dal szólal meg a Rust in Peace-ről: a Holy Wars mellett a Hangar 18, a Five Magics, a Poison Was the Cure és a Tornado of Souls is.

Hírlik, hogy a zenekar DVD-t is szentel az évfordulónak, ezen a legendás korong valamennyi darabja hallható lesz a mostani felállásban, koncertfelvételen, kiegészítve jópár klasszikussal. A tervezett tracklista arról árulkodik, hogy impozáns repertoárral indult turnéra a Megadeth, s ennek alapján szó sincs arról, hogy minden állomáson ugyanazt játszanák.

Budapestre is változatos műsorral érkeztek, amely a zenekar történetének szinte valamennyi korszakát felidézi a Peace Sellstől a Skin 'O My Teethen keresztül A tout le monde-ig. Nem maradhat ki természetesen a nagy sláger, a rendkívüli egyszerűségében is fajsúlyos Symphony of Destruction sem, s ami számomra külön öröm, hogy felcsendül személyes favoritom, a Hook in Mouth címet viselő darab is, benne a leggyilkosabb riff, amit valaha metálbandától hallottam.



Eltelt húsz év, s most látjuk csak, hogy mintha el sem telt volna. Az idő nem fogott ki a Rust in Peace-en, s még nemesített is rajta, mint a legkiválóbb óboron vagy a halhatatlan remekművön. Nem is annyira a szövegek szomorú aktualitására gondolok (például a Holy Warséra, amely eredetileg az Öböl-háborúra kívánt reflektálni, s nemhogy a történelem nem lépett túl rajta, hanem még időszerűbbé is tette, mint valaha), sokkal inkább arra, hogy a Megadeth zenéje nem évült el.

Persze, hogyan is évülhetne el bármilyen zene, vethetnénk közbe, miközben jól tudjuk, hogy dehogyisnem évülhet, gondoljunk csak azokra az előadókra, akiket látványosan felfuttat a showbiznisz masinériája, hogy aztán még látványosabban ejtse őket, s évek, évtizedek múlva tűnjenek fel újra a nosztalgiarádiók slágerwurlitzereinek matinéiban.

A Megadeth ma éppen olyan korszerűen szól, mint két évtizede, sőt, talán már könnyebben is talál utat a fülekhez ez a komplex, virtuozitásában, igényességében is kiemelkedő, egyszersmind nyers muzsika, mint annak idején.

Mert mit mond a Rust in Peace korunk zenehallgatójának? Azt a mesterművet kell benne látnunk, amelynek témáin metálzenészek generációi nőttek fel, akik tátott szájjal hallgatták, s arról ábrándoztak, hogy egyszer ők is szeretnének ilyen témákat, riffeket, ütemeket játszani, mint Mustaine-ék? Esetleg vízválasztót, amely méltó lezárása egy, a nyolcvanas években fénykorát élő, ám azóta kevés innovációt felmutató műfajnak? Azt az összegzést, amely megőrzi mindazt, amit a heavy metálban szeretni lehetett, s amelyhez hozzátenni azóta sem nagyon tudtak a kései követők?

Merész következtetés lenne, ám az esztétikai tapasztalat nem siet megcáfolni, hogy a történelem nem csak Fukuyama számára ért véget két évtizede, hanem a zenetörténetben is lezárult egy fontos korszak. S ha így van, ne sajnáljuk olyan nagyon.

Megadeth koncert
2010. június 20.
Petőfi Csarnok, Budapest
Concerto Music

Külön kommentár nélkül, epilógusként egy szemléltető videó, amelyen Mustaine egy sajátos riffelési technikát mutat be: