Az eddigi legszebb Marno-kötet látott napvilágot az idei Könyvhétre, ezt fontos leszögeznünk, hiszen először született a Marno-versekhez méltó külső, és ezt akkor sem tartom illőnek elhallgatni, ha az ezért felelős kiadót PRAE.HU-nak hívják. Kreatív és praktikus ötlet volt továbbá egy, a kötetből a szó legszorosabb értelmében kiemelkedő szerzői paratextust (tetszés szerint elő-, utó-, vagy közbülső szót) illeszteni a könyvhöz könyvjelző formájában. Ennek többszörös haszna van, hiszen a cirka 150 rövid verset tartalmazó, terebélyesebbnek mondható kötetben az ember szinte kényszeresen lapozgat, összevet, egymás mellé rak szövegeket. A mellékelt kis papírcsíkon a szerző a címadás metódusát fejti ki, a szerző, mintegy mentegetőzésképp a várt Kész Nárcisz kötetcím elmaradásáért, ami a Nárcisz készül folyatatásaként kézenfekvő, elvárt (?) lehetett volna, s amely végül cikluscím lett (a borítón is kisbetűvel írott) a semmi esélyében.

A cím egyébként kulcsfontosságú. A jellegzetesen körmönfont Marno-nyelvjáték mögött egy jól körülhatárolható szerzői stratégia rejlik. A semmi - amellett, hogy  a címen kívül még 24 alkalommal szerepel a kötetben, valóban kötet- vagy inkább nyelvszervező erő, mondhatni a könyv - és a lét - főszereplője lesz, s így a szövegek csak a semmi hordalékai lesznek, jellegüknél fogva csak rámutathatnak arra a semmire, ami a “valami-szerűségét” minden ízében tagadó, önmaga paradoxonát hangsúlyozva önnegligáló szövegek negítvjaként megrajzolódó semmi.

Ezt tovább hangsúlyozza a kötött-zárt, tizenkétsoros forma, amelyben a cím is a szövegbe épül, annak szerves részét képezi. Ettől tovább erősödik a könyv egzisztencialista ima- vagy méginkább zsoltároskönyv-jellege. Ez persze nem jelent metafizikusságot. Sokkal inkább némi poszt-nietzscheánus metafizikátlanítást. Noha a német filozófussal szemben Marno szinte semmi harci kedvvel nem bír, de azért a semmi zsoltárait olvasgatván felmerül bennünk Zarathustra szeretet-beszéde:
“Szeretem azokat, akik alábuknak... és hirmondókként mennek tönkre”. (Nietzsche: Im-ígyen szólott Zarathustra, Wildner Ödön ford.) Ezt az ambíciót a Nárcisz-versek költőjében is megtalálhatjuk, hiszen egy, mintaképeket és gondolati elődöket firtató interjúban már említette, hogy ceruzáját vezető  “deviáns” “lúzer” alakok közt ott van Zarathustra költője is. 

A bejelentés azonban itt nem az eljövendő emberfölötti emberről szól, sőt semmilyen eljövetelről nincs szó, legfeljebb elmenetelről, minden értelemben. S magának a feldolgozandó semmi-élménynek előretolt hírnöke Nárcisz, akinek szövegei a nyelvben összeesküvéselméletet látnak, és jelentéseket kifacsaró, rögzült nyelvi sémákat lebontó versei ennek a lázadásnak a dokumentumai.

Dokumentumai, írom, mert ezek a tizenkétsorosok veretességük ellenére is szembemennek minden, értsd: még a kortárs, jócskán redukált mű-elvárással is. Töredékesek, feljegyzés-, vagy naplószerűek, a Nárcisz készül nagy, asszociatív gondolati verseinek világa itt csak nyomokban bukkan elő. Hiába tűnik fel a kötet második felében még egy szereplő, Anna, mégis úgy érezzük, inkább kevesebb, mint több szereplőnk lett. Még Nárcisz, illetve a versben beszélő alak is hol E/2-ben, hol E/3-ban, hol T/2-ben beszél magáról, ezzel is elmosandó bármilyen nyelv mögé tételezett identitás lehetőségét. Mintha a nyelv mindent megtenne azért, hogy kifejezze: itt nem a beszélő teremt nyelvet, hanem fordítva. Az írás létrejötte kényszerűségből feltételezi az abban megszólaló identitás létét, ugyanakkor mindent megtesz ez ellen, vagy legalábbis azért, hogy ez az én ne egy szokványos, koherens én legyen, csupán egy  identitás darabkáiból létrejövő nonfiguratív mozaik. Éppen ez a végtelen felé tartó, szétszóródó személyesség teszi a szövegeket személytelenné, vagy inkább személyfelettivé.

Fokozottan igaz ez Annára, akiről csupán annyit tudunk biztosan, “nem Karenina”. Majd “Anna / zsírpapírban, dátuma elmosódott” (122.) “Anna eltörpül a körülményekhez mérten” (125. o.): “Anna / született Szalainé a szemünkben.” (127. o.), “Anna őszül és elvizesedik a húsa” (133.o.) A beszélő valahányszor mondani készül róla valamit, az egészen máshova vezet, minden egyes Anna-vers elölről kezdi az Annáról való közlést, és egytől egyig kudarcba is fullad mindahány. A kötet tekintélyes részét teszi ki ez a kísérletsorozat: a vers egy Annáról szóló képpel kezdődik, ami aztán az asszociációk  végtelenített fraktáljaiban veszíti el önmagát. A tudat megfeledkezik önmagáról, és futószalagon szállítja asszociációit, mindenki tapasztalt már ilyet: mikor nagyon szeretett volna fókuszálni valamire, de újabb és újabb, közeli és távoli képzettársítások rohanták meg elméjét, valahányszor visszatért a kiindulóponthoz. Megkockáztatom, hogy a palindróma-névre is épp ezért eshetett a választás. A kulturális konnotációk miatt feltehetően nem, azokkal maguk a versek is leszámolnak, Anna nem édes, nem örök és nem Karenina. Tehát van egy olyan olvasat, miszerint Anna végtelenítve mantrázható a szerző által olyannyira kedvelt “imamalomban” (lásd könyvjelző), s eközben önmaga jelentésektől megfosztott sorminta lesz csak, egy nyelvi létező fonetikus kitinváza. Az Anna-versek tehát nekirugaszkodások: a versekben újabb és újabb, egymástól egészen távoli helyzetekben jelenik meg a címszereplő.  De nézzünk meg egy verset a maga terjedelmében, hogy ne a légüres térbe beszéljünk.

Anna
integet utánunk pöttyös kendőjét
lobogtatva ingerülten, gyomrunkba
levegő szorul, rányomva bélyegét
elutazásunkra. Erre később még
visszatérünk. Évek vagy évtizedek
múlva, mert az évszázadok már a történészek
dolga, hogy messzebbre most itt
ne menjünk. Sem mélyebbre, mint a régész,
akivel együtt ástuk be magunkat
nem egy szokásba, mely a szenvedélyünk
lett, s amely ma már mindamellett untat.
Unalmunk könnyű s puha, mint a tőzeg.”
(102.o.)

Az elválásból így lesz elmúlás, az integetésből fosszília. Jellemző asszociációs lánc, amely csak figyelmes olvasásra nyílik meg a kendő pöttyének, és a gyomorba szorult légbuboréknak formai hasonlósága, mely talán csak a hajánál fogva rángatja elő az olvasóban az elutazásra bélyeget nyomó bélyegző kerekségét. A “rányomva bélyegét” egyszerre lesz az időbeli és térbeli eltávolodás metaforája. Bélyegezni dátumot szoktak, későbbi visszakereshetőség érdekében. A megtörténtség igazolása: a levél fel lett adva, a szerződés alá lett írva, ami le van bélyegezve, az érvényességgel bír. Ezért lehet visszatérni rá. A történész időbeli távolságot hidal át, a régész “messzebbre” megy: idő- és térbelit egyszerre köt össze. De miközben mélyre ásom magam, én is mélyre kerülök, ami pedig mélyre kerül, az elmúlik, élőből fosszilis anyaggá lesz, tőzeggé, ami a növények sorsa: táptalajjá nemesülni. Az élet szamszarikus körforgását éppúgy illusztrálja, mint a csapongó tudat asszociációs körforgását. A “könnyű és puha” unalom pedig ugyancsak fontos fogalom, amely “a szenvedés nélküli, boldogság nélküli, egykedvű és tiszta emlékezést” juttatja eszünkbe (Buddha beszédei, Vekerdi József fordítása), amely viszont elsősorban nyelvileg mutatja meg magát, hiszen az emlékezéshez hasonlóan tudati cselekvés és elsősorban nyelvileg tud megnyilvánulni, azaz narratív: “Unja. S csupán azért mondja, mert unalmához a beszéd is hozzátartozik.” Az unalom része a beszéd, az írás, amely az életet jóval kevésbé veszi eseményszámba, mint a halált. S nem azért rögzít, dokumentál, reflektál kényszeresen, mert a történteknek jelentőséget tulajdonít, sokkal inkább csak a közlésnek tulajdonít jelentőséget. Az írás oldja el valamelyest annak tárgyától, referenciáitól, s ez az eltávolítás vagy tárgyiasítás teremt kettősséget a tárgy és az azt tárgyiasító narrátor között, s közéjük ékeli a nyelvet furcsa, összetett erőtérként. Amikor ez már megvan, az emlékektől is elszakadhatunk, meditatív eloldódásként élve meg az új helyzetet. Ennek megtörténéseként is olvasható ez az elsőre csak egyszerűen csapongónak tűnő vers.

A nyelvi megtapasztalás abszolút volta ellenére magával a nyelvvel mintha "beteges", ellenséges viszonyt ápolna a szerző: az egzisztencia mélyére hatolna, de ott csak a nyelv által gerjesztett metafizikát találja, és ezt nem hagyja annyiban: azáltal leplezi le, hogy önmaga ellen fordítja a tudatot megbéklyózó nyelvi automatizmusokat.

Ennek fényében talán már kevésbé tűnik erőltetettnek, ha meditatív szövegekhez hasonlítjuk a semmi esélyét. Olyan meditációk gyűjteményének, melyben “a figyelem, ahelyett, hogy egyetlen fókuszpontra öszpontosítana, a nyelvi aktusba bocsátkozva szétszóródik – a dolgok visszfényére adott reakcióval feloldja a figyelő jelenlétét.” (Tolvaj Zoltán: Sáskazalban tücsökzen-e?) Nem holmi ezoterikus-metafizikus meditációról beszélek tehát, hanem a nyelvre való rákérdezésről, majd a nyelv által megkonstruált identitások megkérdőjelezéséről. Épp ezek mögé bepillantva nyílik esély a semmi megpillantására, ekkor lesz esélye feltűnni a semminek az azt kutató számára. Ez aztán Marno azon kijelentésével is egybevág, miszerint: “Nárciszt nem is tekintem szerep-énemnek, inkább egy olyan Lét-vetületnek, amely az abszurditásával felszabadíthatja figyelmemet a mindennapi élet (mindennapi valóság) zsarnoksága alól... Nem úgy van-e inkább, hogy a Lét maga tekint általunk önmagára Nárcisz gyanánt?” - mondja.

S talán ezért jönnek jól a kis formák, amelyek a szerteszóródó, mindenütt jelenlevő figyelmet kordában tartják, s ezzel felszabadítják a tudatot, de ennek eredménye “nem hallgatás, hanem egy epileptikus logosz feltárulása, ami folyamatosan mondja a magáét magának”, ahogy azt Nemes Z. Márió írja. (Obszcén forma).

A kötet főszereplője így nem is Nárcisz és nem is Anna, hanem az a sorozatszerű építkezésben gyökeredző monumentalitás, ami által nem a szövegek egymásutánisága, hanem az a vákuum tematizálódik, amit a versek körberajzolnak és ami magába szippantja a létezőket, a nyelvi önkény homályos burkán ütött réseken keresztül. S ezért lehet szinte magától értetődő az a stiláris kettősség, melyben nagyon is jól megfér egymás mellett a dokumentarista személyes  naplószerűség és a legpoetikusabb koncentrált nyelvi regiszter, akár egy versen belül is, sőt, leginkább úgy: “Dolgait hanyagolja. Naphosszat ol- / vas csak, másokat, összevissza, lábát / a konyhaszék rácsára felakasztva.” (78. o.) és: “Rosszulléte disznó szavakba folytva, / elkanászodásuknak lesz avatott tanúja hamarosan.” (Uo.)

A többrétű nyelvi regiszter ellenére mégis homogénnek mondható a semmi esélye költészete. Itt válik a legplasztikusabbá a Marno-szövegek védjegyévé lett séta motívuma. A séta öncélú járás, nem az lényeg, hova jutunk vele, hanem hogy mivé leszünk a séta végére, azonos-e az, aki megtette az utat azzal, aki elindult. A séta önmagáért való, nem közlekedés, nincs eredménye, terméke, s mint ilyen, nem "hasznos" cselekvés. A kötet verseire különösen érvényes ez, hiszen a séták itt mintha körbe-körbe történnének, legalábbis erre enged következtetni a sok visszatérő elem (például a kötet elején a gyöngykavics). Vannak olyan szövegek, amelyek mintha képeket írnának le (az És ő című ciklus például). Ezekben ugyanúgy egy-egy témának rugaszkodnak neki újra és újra, készülve valaminek a kimondására, miközben az emlékek közötti kotorászás mégis az marad, ami: az előhívás a nyelv tartományán belül csakis megszólítás lehet, gesztus, performatív aktus, ami önmagát demonstrálja. A sejtelem pedig végig ott kísért: nincs válasz.

Légüres tér, semmi, séta - merre visz a semmi esélye útja? A kötetbéli versek körüljárnak valamit, aminek a kimondására nem alkalmasak. Ezek az egymásra rótt körök viszont mégsem eredmény nélkül valók: az újabb és újabb körök által a megtett út kopik, így az azon járó  (még ha szabad szemmel nem is láthatóan) egyre mélyebbre jut, így a körök észrevétlenül harmadik dimenziót kapnak, mélységük lesz, és síkidom helyett egy egyre mélyülő spirált alkotnak. Valahogy így lesz meditatív a szövegekben való elmélyülés: a semmi mantrái először új dimenziókat nyitnak, majd rádöbbentenek arra, hogy ezek a dimenziók csak vákuumot tartogatnak számunkra. Végül pedig ez a vákuum is kezd otthonossá válni.