gyerek
2010. 07. 12.
A léggömb elrepül...
Jeli Viktória - Tasnádi István: Rozi az égen
A Pagony kiadó az idei Ünnepi Könyvhétre hét új könyvvel tukkolt elő. Jeli Viktória és Tasnádi István meseregényének története sokaknak ismerős lehet, hiszen azonos – Rozi az égen – címmel az év elején mutatta be a Budapesti Bábszínház.
Rozi szomorúságának oka a történet elején valójában félreértésen alapul: azt hiszi, elmaradt, elveszett a születésnapja. Hiszen az óvódában már felköszöntötték, kapott egy szép sárga lufit, de a szülei tudomást sem vesznek róla. Úgy csinálnak, mintha csak egy szokásos nap lenne: anya a konyhában matat, apa focizni ment. Rozi szobájában dühöng, sír és persze titkon reménykedve vár, aztán elalszik. Álmában a hatalmassá duzzadt lufi magával húzza, először csak föl a levegőbe, aztán ki az ablakon, s tovább a csillagos égig. S nem csak Rozit, hanem Cicát is, aki az utolsó pillanatban a kislány lábába csimpaszkodik. Így aztán Rozi a saját szemével győződhet meg róla, hogy a felnőttek tanítása, miszerint az égben csak hideg kövek és forró gázok lennének, micsoda képtelenség. Hogy a repüléstől való félelmét legyőzze, Rozi inkább felfelé tekintget, s a feje fölött csillogó pontok lassan összeállnak, alakot öltenek.
Rozi égbolton tett utazása tulajdonképpen önmaga megismerésének útja. A csillagok közé érve először saját csillagképe, a Skorpió elől menekülve indul tovább a többi zodiákus jegy között, hátha megtud valamit elveszettnek hitt születésnapjáról. Hogy egy születésnap mégsem tud elveszni, legfeljebb megfeledkeztek róla – ezt csak az Oroszlán meri kimondani. De aztán ő is megsajnálja a kislányt, és inkább ő rendez neki születésnapi lakomát. Csakhogy Rozi kicsit önfejű és makacs, csak anyukája főztjét szereti, itt inkább csak kenyeret majszol, és később az önkényúrként viselkedő Oroszlánnal is szembeszáll. Aztán, végigjárva a csillagjegyek sorát, újra találkozik a Skorpióval, akivel hamar felfedezik közös vonásaikat.
Nagyon érezhető a szövegen a személyesség, hogy itt egy család történetéről van szó, azokról a kérdésekről, amelyekkel ez a kislány éppen most küzd. Ez a személyesség persze nem lenne baj, de talán túl sok az esetleges, megmagyarázhatatlan kis részlet, az éppen csak felvillantott utalás, amelyekből – sejthetjük – újabb történetszálak indulhatnának. Ilyen például az anyától ellopott cigarettásdoboz esete, vagy a csillagos égbolton feltűnő Légszivattyú, akivel Rozinak feltétlenül meg kell ismerkednie.
A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy Rozit nem mesebeli, hanem valódi kislányként mutatja be, nagy pontosságal megrajzolva egy hatéves fájdalmait, szomorúságát és boldogságát. A többi szereplő azonban inkább csak egy-két vonással felvázolt figura. Tasnáditól tudjuk, hogy minden csillagjegy egy-egy létező személyről, rokonról, családi barátról lett mintázva (pl. az Oroszlán Rozi nagybátyja, a Bikalány az unokahúga). És talán az igazi Rozinak ennyi utalás elég is volt, hogy valódi személyiségeket képzeljen mögéjük – itt azonban ez gyakran kevés. A csillagjegyek cselekedetei sokszor motiválatlanok, nehezen megfejthetőek. Szerencsére Rozi talpraesett kislány, aki igen hamar kiismeri az útjába kerülő lényeket, bátran kimondja véleményét, és akár a félelmetes fekete lyukba is bemászik, csak hogy vágyott célját elérje.
A színpadra állítás nyilván hatott a később megjelenő szövegre, bár a mese érdekes módon nem bővelkedik drámai fordulatokban, a jelenetetek, a találkozások úgy váltják egymást akár Alice utazása során, lazán egymáshoz kapcsolódva. Ezért is éreztem indokolatlannak a szöveg fejezetekre való felosztását, hiszen az egyes részek nem tekinthetők lezárt, önálló egységeknek, magukban nemigen állnak meg.
Az eleinte lassan beinduló történet aztán valahol a Rák bazárja környékén lendületet vesz, izgalommal telik meg a levegő. A meteorstoppos hazatérés után pedig már nagyon drukkolunk, hogy jól sikerüljön a valódi születésnap. És tényleg, van torta, ajándék – csak valahogy Rozi nem akarja kibontani, valami másról akar beszélni, mindenféle hullócsillagokról hablatyol egyre idegesebben. A szülei pedig – bár nem felejtették el a születésnapját – egyáltalán nem értik, amit annyira el szeretne mondani.
De aztán mégis Rozi lesz az okosabb, nem kezd dühöngeni, elmosolyodik és az ajándékért nyúl. Hát igen, a felnőttek már csak ilyenek. Azt hiszik, üres fenn az ég.
A könyvhöz Kun Fruzsina készített illusztrációt.
Szerzők
-- Széni Katalin --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
irodalom
Kritika Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című kötetéről