Június 26-án indult útjára az Olvasóliget elnevezésű, helyszíneiben és céljaiban is összetett rendezvény-sorozat, amely nemcsak a magyar irodalmat, de az olvasás intézményét is népszerűsíteni szeretné. A főbb helyszínek a pécsi Kultúrkert, a budapesti Holdudvar és a balatonalmádi Nagystrand, de emellett több olvasópont várja azokat, akik szabadidejüket szabadtéri olvasással kívánják eltölteni. A pécsi Kultúrkert egyszerre romantikus helyszín és szabadtéri kocsma, sok növénnyel, csigalépcsőkkel és köztéri szobrokkal. A kihelyezett könyvespolcokon a kínálat eklektikus, Dunajcsik Mátyás Repülési kézikönyv című kötete ugyanúgy megtalálható, mint egy Barack Obama marketing-stratégiáját taglaló kiadvány, vagy Parti Nagy Lajos néhány műve.

Az első felolvasóesten Keresztesi József moderálásában Grecsó Krisztiánt és Karafiáth Orsolyát hallhatjuk. Grecsó kezd, s kultúrmissziós-népszerűsítő program lévén Keresztesinek nincs túl sok dolga, szinte kérdeznie sem kell, és már jönnek is a történetek a családi legendáriumból, mindenki számára ismert, feszengő ebédek és unalomig hallott mesék, amelyekből azonban ezúttal az anekdotákon kívül szöveg születik, a szeptemberben megjelenő Mellettem elférsz című regény. Az anekdota figurativizálása, a rövid, közhelyes történetek narrativizálása éppen attól az – elsősorban Mikszáth, Móricz, és Krúdy mentén kijelölhető –  irodalmi hagyománytól nem idegen, amelyhez általában Grecsó is köti magát, s amelyet egyébként ezúttal sem felejt el megemlíteni. A részlet, amelyet a regényből fölolvas a Jelenkor 2010/3. számában jelent meg, s korábbi munkáiból, az Isten hozottból és a Tánciskolából ismert alföldi városok és falvak világa elevenedik meg benne. A novellaként is működőképes szövegben egy Jusztika nevű lány vívódik Mindszenten azon, hogy hozzámenjen-e az őt megkérő idegen fiúhoz. Végül nagyanyám igent mondott nagyapámnak – mondja Grecsó, s ezzel nemcsak a történet (egyébként sejthető) befejezését lövi le, de a referencialitás csapdájába is belecsalja olvasóját, illetve ez esetben hallgatóját. Annál is inkább, mivel a beszélgetésből kiderül, hogy a szövegben felhasználta a megidézett nagymama visszaemlékezéseit, s a szövegben kurzívval jelölte az ebből származó idézeteket. A családtörténet fejtegetése abból az antropológiailag roppant érdekes mondatból indul, hogy „a családunk nem létezett vizuálisan”, hiszen a korabeli kisvárosokban nem volt elterjedt a fényképezőgép, hivatásos fényképészhez mentek el olykor, legszebb ruhájukat felöltve az emberek. Talál azonban egy pillanatképet, amely nagybátyját ábrázolja kispapként, és Grecsó ebből a kvázi-ekphrasziszból indítja az anekdota-láncot disznóvágásról, lemez-szerűen ismételt családi történetekről, titkokról és egy férfiszerelemről, amely voltaképpen a véletlenül megtalált fénykép utáni nyomozásból derült csak ki.  

A családtörténet tehát, amint írja önmagát, körénk tekeredik, mert Grecsó hiába helyezi minden történetét az Alföldre, nem tájegységet, de élethelyzetet idéz meg, „vízjeleket a honvágyról”, identitásról, közösségről, s a beszélgetés (némileg persze közhelyes) lényege valójában mindenkit (meg)érint: egy családregény tétje voltaképpen nem más, mint az én elbeszélhetőségének a kérdése, annak beismerése, hogy ez a reprezentáció szükségképpen a történetiségben megy végbe, vagyis a (folyamatosan fluktuáló) identitás egyik összetevője a múlt integrálhatósága, a narratívaképzés kényszere a családi ebédeknél is megmutatkozik. Persze nagy szavakat is hallunk, úgyis mint megbocsátás, remény, vagy második esély, amikor azonban a felolvasott részletben Jusztika, a leendő menyasszony (majd a jóval későbbi nagymama) megmossa az arcát, „és még egyszer, és még egyszer, és még egyszer”, félrenézek, és azon gondolkozom, hogy egy családtörténet elbeszélhetetlenségének ironikusan szép tematizálása az a cím, hogy Mellettem elférsz.
 

Karafiáth Orsolya rövidebb ideig beszél, s kevesebbet is olvas, Keresztesi némi megkérdőjelezhető iróniával kéri meg, hogy „tündököljön föl” a színpadra. A rövid beszélgetés hasonlóan anekdotikus, megidézik például az ELTE BTK-n a 90-es évek közepén működő Sárkányfű című folyóiratot is. Karafiáth meséi nem relativizálják az én elbeszélhetőségének nehézségeit, leginkább ugyanis éppen ennek ellenében keletkeznek: kiderül belőlük, hogy korábban apróhirdetéseket adott fel inkább kíváncsiság, mint társkeresés céljából, illetve hogy jelenleg egy horror-musicalen dolgozik, amely egy gonosz macskáról szól, s szóba kerül az elmaradhatatlan depresszió is. Legutóbbi, Cigánykártya című kötetéből olvassa fel az igen szellemes című A napon felejtett nő illetve a Lidércfény című verseket.
 

Bár a hivatalos sajtóprogramnak nem része, egy harmadik felolvasást is megvárunk. A korábbinál népesebb közönség hallgatja a máskor jóval meggyőzőbb Szolláth Dávid elemző könyvbemutatóját Kiss Tibor Noé Inkognitó című szövegéről. Be kell vallanom, én is kétszer kapom vissza a tekintetem, mire rájövök, Szolláth nem egy nővel beszélget a pódiumon, bár a női ruha stimmel. Az Inkognitó egy transznemű ember megrázó önéletrajza, és a beszélgetés atmoszférája egy határozottan érdekes szituációt sejtet. Szolláth, aki nem mellékesen a kötet szerkesztője, mintha nem tudna mit kezdeni a témával és a szituációval – hogy egy nőnek öltözött (férfi)íróval beszélget a nagyközönség előtt – halmozza az értelmetlen állításokat, és összegabalyodott eszmefuttatásait megállíthatatlanul önti ránk. Mintha nem venne tudomást az önéletírás és a gender studies több évtizedes alapvetéseiről, különösen amikor obskúrus félmegjegyzést tesz arról, hogy „a női írás nem poétikai kérdés”. Már végképp lemondok a szerző megismeréséről, mikor szerencsénkre a közönségből páran képesek megtörni a moderátori uralmat, és elkezdik kérdezgetni az írót, aki látszólag nyíltan kezd beszélni a férfi és női identitás kérdéséről, a fociportálról, ahova cikkeket ír és az „örökös köztes lét” nehézségeiről. Őszintén, értelmesen, egyszerűen, minden felesleges póz és magyarázkodás nélkül, mintha inkább csak informálna. A beszélgetés után részletek hangoznak el a könyvből, s miközben a saját test iránt érzett gyűlölet szövege vág bele az estébe már tudom, hogy érdemes lesz elolvasni a könyvet.
 

A Zsolnay Kulturális Negyedben a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara Doktori Iskolájának hallgatói Keserü Ilona vezetésével idén ötödször rendezik meg a Színerő – Léptékváltás című kiállítást, melynek lényege, hogy az átlagos táblaképeknél jóval nagyobb, 2x2 méteres vásznakat állítanak ki egy ennek megfelelő méretű térben. A kiállítótér egy, a gyárhoz tartozó hatalmas raktárhelyiség, szellős, világos, egyedi. Néhány munka kifejezetten ígéretes, a képek egy része sejthető módon konceptuális ihletettségű, meglepően sok azonban a 90-es évek közepe óta egyre erőteljesebben jelentkező, a figuralitáshoz visszatérő és sok esetben a popkultúra ábrázolástechnikáit adaptáló munka (mondjuk talán Birkás Ákos nyomán). Sok ismeretlen névvel találkozom, ami megerősíti azon gyanúmat, hogy kulturális életünk gyakran centralizált, pedig vigyázó szemeinket akár a pécsi festőművészek felé is vethetnénk.
 

Ezen a hétvégén Pécs városa az I. Nemzetközi Vadászkürtös Versenynek adott otthont, s nem gondolom, hogy véletlen volna, hogy eddig nem rendeztek ilyesmit. A belvárosban mindenhol tradicionális viseletbe öltözött vadászkürtösökkel lehetett találkozni, ha nem tudnám jobban, azt hinném, hogy egy osztrák kisvárosba csöppentem. A kürtösök a tereken és sarkokon örömzenélő csoportokká álltak össze, s hogy a pécsieket – és az éppen ott tartózkodókat – szórakoztatja, feltölti, avagy idegesíti ez a sajátságos művészeti élmény, nem lehet biztosan tudni.
 

Pécsen működik a Retextil nevű alapítvány, amely egy speciális módszerrel dolgoz föl régi, rossz, megunt ruhákat. A program részeként meglátogattuk az alapítvány székhelyéül is szolgáló üzletet a belvárosban. A módszer kidolgozója s egyben az alapítvány vezetője, Thiesz Angéla szuggesztív meséjéből egy olyan vállalkozás története bontakozik ki, amely elsődleges feladatának tartja, hogy azoknak segítsen a társadalomba való visszailleszkedésben, akik kiesnek a szociális hálóból, a Retextil ugyanis egykori és jelenlegi pszichiátriai betegeknek ad munkát, rossz ruhák szálaiból fonják, szövik, csomózzák a bútorokat, kárpitokat, használati tárgyakat, kültéri installációkat.  A Retextil bizonyítja, hogy kis ötletekből igazán nagy kezdeményezések születhetnek, anyagi helyzetük és ismertségük viszont példázza, hogy jelenleg Magyarországon – kulturális fővárostól függetlenül – meglehetősen sokat kell még tanulni a társadalmi felelősségvállalásról és az elfogadásról.