Nagy várakozással vettük kézbe az Autósmesék című antológiát. Én azért, mert szeretem a mai mesemondókat, a kisfiam pedig azért, mert minden legalább négy keréken guruló teremtményért rajong. Ez a rajongás olykor meg tudja keseríteni az életet, de alapjában véve azért mégiscsak esélyt ad a túlélésre viharos délutánokon, mikor már senkinek sincs kedve gyurmázni, de kimenni sem lehet a zuhogó eső miatt. Hiába no, az autósmese mindig bejön. Ezt nyilván a kötet szerkesztői sem gondolják másként: ráéreztek a témában rejlő lehetőségre, és kortárs szerzőket kértek fel, hogy írjanak mesét autókról, pontosabban, hogy írjanak autósmeséket, ami nem egészen ugyanaz.

Az autósmesének ugyanis nem feltétlenül az autó a főszereplője. Az autó gyakran inkább csak ürügy, egyfajta elrugaszkodási pont, ahonnét a történet kiindul (pl. Nádori Lídia: Az óriás közbelép), vagy éppen egy sajátos látószög, ahonnan nézve a mesemondók elmesélhetik, amit éppen fontosnak gondolnak (lásd Lőrincz Judit Lívia vagy Békés Pál írását). E történetek egy része ugyanis az élet komoly, felnőttes dolgairól szól: hősiességről, hűségről vagy akár a halálról. Mint például Kiss Ottó Ati és a holdvilág című meséje, melynek végére a főhős, egy Ati nevű kisfiú számára világossá válik, hogy az öregek, akik egyik pillanatról a másikra eltűnnek közülünk, valójában Hanna kisasszonyhoz utaznak a holdra, hogy segítsenek neki meggyújtani a holdlámpákat. Ezt az utat pedig csak egy különleges, egyszer használható autón tehetik meg, amit nekik maguknak kell megépíteni, saját kezűleg. Ati ezt rögtön megérti, mint ahogy a kisfiam is értette.

Az elmúlásról szól Békés Pál Kocsi, a locsoló című története is, ami valószínűleg mélyebben megrázza a felnőtt olvasókat. Nehéz nem azonosítani a mennybe menő locsolókocsit magával Békés Pállal, én például felolvasás közben végig azon tűnődtem, mi mehetett végbe benne, miközben ezt a történetet írta. A kisfiam nem is értette, hogy miért akadok el folyton, elmagyarázni pedig nem tudtam vagy talán nem akartam.

Felmerül a kérdés, hogy hány éves gyerekeknek szólnak ezek történetek. Talán csak az első három írásról (Berg Judit: Hová tűnt a kistigris?, Nádori Lídia: Az óriás közbelép, Kocsis Péter: A Vakond autója) mondanám, hogy kisebbeknek is szóló, klasszikus értelemben vett mese, a többség inkább már iskolásoknak íródott. Ezt sugallja a könyv illusztrációja és a tipográfiája is. A képek nem uralkodnak a szöveg felett, inkább szellőssé, átláthatóvá teszik az oldalakat, a tördelés és a betűméret egyaránt alkalmassá teszi a könyvet arra, hogy egy kisiskolás első kedvenc olvasmányai közé kerüljön.

És most a többi kedvencről. Dragomán György Mágnesjoghurt című írása a Fehér királyból megismert tárgyi világot idézi. A roncstelepi fiúk saját építésű autóinak versenye azt az izgalmat, feszültséget hozza, amit a Dzsátá történeteiben élhettünk meg (egy robotautó feldarabolja a többi autót, és magába építi az alkatrészeiket, de aztán fordul a kocka, és őt darabolják fel), csak a befejezés derűsebb némileg.

Nógrádi Gábor Ne sírj, ne sírj kicsi kocsi! és Lőrincz Judit Lívia Zápor Jóska című meséi talán azért olyan kedvesek nekem, mert saját gyerekkorom, a 70-es és 80-as évek világát idézik meg. Mosonyi Alíz Autómeséi pedig szinte már versbe hajlóan szépek, gyerekeimnek is ritmusuk, visszatérő soraik miatt tetszettek annyira.

Mit is kívánhatna mást egy fiús anyuka, aki szereti a kortárs írókat? Az Autósmesék tökéletes találat. Olyan antológia, amelyben bármely kisfiú fog kedvére valót találni, és talán még a lányok is szívesen olvassák. Van benne fiatal és öreg autó, igazi autó, játékautó, kukásautó, locsolóautó, jádeautó, kerek autó, szögletes autó, lyukas autó...

A kötetet Rubik Anna illusztrálta.