Moliére: Tartuffe. Írta: Parti Nagy Lajos. A színlap ősbemutatót jelöl, új darabbal van dolgunk, nem csupán a moliére-i szöveg modern nyelvi fordításával. Erre a szerző is utal az ötödik felvonás helyett megírt rövid „állásfoglalásában”. A négy felvonásból álló dráma akkor szakítja meg a moliére-i történetet, amikor Tartuffe Orgon minden vagyonával meglép. Elmarad a happy end, a család kisemmizve viseli sorsát. Vagy csinál, amit akar. Parti a rendezőre bízza, hogyan oldja meg a darab lezárását. Moliére is több változatot írt a zárlatra, a dráma végső formájában a deux ex machinának köszönhetően a rossz elnyeri büntetését, a jó pedig megmenekül. A megnyugtató végkifejlet ma már falsnak tűnik. Részint, mert el kell gondolkodnunk azon, hogy Orgon túlzó hiszékenysége nem olyan hiba-e, aminek a következményeit viselni kell, részint pedig azért, mert az sem egyértelmű, hogy Tartuffe valóban álszent-e, vagy csak ügyes hazárdjátékos, aki a családfő személyében tökéletes palimadárra lel. Ami megtörténik, az nem Tartuffe gonoszsága miatt történik, hanem Orgon ostobasága miatt. Hiszen Tartuffe az, aki kettejük közül végig önazonos a darab során, ő az, aki nagyokat eszik, jókat iszik Orgon házában, még a ház úrnőjére is szemet vet. Valójában nem viselkedik másképp, mint ami a jelleméből fakad. S hogy mást kommunikál Orgon felé, mint ahogyan viselkedik – ez a legárulkodóbb jel. Orgon vak. Vagy nem tudja, vagy nem akarja észrevenni Tartuffe motivációját. A Parti Nagy-féle szöveg számomra ezért Tartuffe igazságát közvetíti.

Moliére megírta az álszent leleplezését, Parti Nagy pedig a hiszékenyét. A dráma mai üzenete: vegyük észre, hogy nem csak rossz emberek vannak, akiknek mi, „szerencsétlen jók” áldozatul esünk, hanem mi magunk vagyunk okozói saját szerencsétlenségünknek. Aki nem vigyáz, akár így is járhat. Különösen aktuális ez a téma a huszonegyedik században, amikor ritkán hallunk csodás megmenekülésekről, a médiumok szerencsétlenségek sorával nyomasztanak minket. Ez a kor cinikus, nem hisz a csodákban. A Moliére: Tartuffe című darab pedig konkrétan utal arra, hogy ez a történet itt és most, a századfordulón, Magyarországon játszódik. („Korábban próbált nem belekeverni/ Semmibe, mármint úgy értve, az átkosban/Semmibe, s valójában a haja szála se/ Görbült meg, maximum összekócolódott.”1) Az utolsó felvonás elhagyása tehát a dráma mai értelmezésében szükségszerű.


Az ötödik felvonás mellőzésének következménye, hogy Parti darabjában a szereposztás is módosul. Nála tíz, Moliére-nél tizenkét szerepet jelöl a színlap2. Az eredeti drámában az Orgon család tagjai születésük rendjében vannak feltüntetve, legelőször a legidősebb, Pernelle asszony, majd a fia, Orgon, őt követi a feleség, Elmira, majd a gyerekek, Damis és Mariane. Ez a sorrend persze Moliére társadalmában a családon belül meglévő hierarchiát is tükrözi. Olyan szokásjogot, amely a szereplők cselekedeteit, viselkedését indokolja a drámában. A család minden tagja ki van szolgáltatva Orgonnak, ha ő rosszul dönt, azt mindannyian elszenvedik. Nem azért nem tesznek semmit Tartuffe ellen, mert cselekvésképtelenek, hanem mert a tizenhetedik század társadalmában ez elképzelhetetlen lett volna. Gondoljunk csak Damis-ra, aki megpróbálja felnyitni az apja szemét, s ezzel eléri, hogy Orgon kitagadja, vagy Mariane-ra, aki apja hóbortja miatt kénytelen lenne feleségül menni Tartuffe-höz, ha a csalás idejében ki nem derül.


A többi szereplő a család után következik: Valér, Cléante, Tartuffe, Dorine, Lojális úr, Rendőr Hadnagy, végül Flipote. Cléante a szereposztás tanúsága szerint nem tartozik a családhoz, ő Elmira családjának tagja. Tartuffe is csak a nyolcadik a sorban. Ha a moliére-i szöveget társadalmi szatírának fogom fel, mely a családok életét meghatározó konvenciók kifigurázásáról szól, akkor ez a sorrend helyénvaló. Parti Nagy Lajos szövegében a szereplők drámában betöltött szerepének súlya határozza meg helyüket a színlapon. Így lesz első a sorban Tartuffe, majd Orgon következik, Elmira, Dorine, Cléante, Mariane, Damis, Valér, Pernell-né és Lőrinc. Az ötödik felvonás hiányában a Lojális Úr, valamint a Rendőr Hadnagy szerepe eltűnik, „szolga” szerepkörben pedig nem Flipote-ot, hanem Lőrincet emeli ki.


A szereplők neve mellett mindkét drámában található egy-két szavas magyarázat a köztük lévő viszonyrendszerről. Ez alól csak Tartuffe kivétel, ugyanis míg Moliére-nél az „álszent” jelző jellemzi őt, addig Parti Nagynál semmilyen utalás sincs arra, hogy ki az a Tartuffe, sem a címben, sem pedig a színlapon. Ez is azt igazolja számomra, hogy a Parti Nagy-féle dráma nem elsősorban az álságosságról vagy a becsapatásról szól, hanem a hiszékenységről és a becsaphatóságról. Igaz, Orgon neve mellett sincs útmutató, de Parti Nagy a család összes többi tagját Orgonhoz képest határozza meg, és abból kiderül, kivel milyen viszonyban áll.


Nem pusztán szerkezetében tér el Parti Nagy szövege Moliére-étől. A cím maga is reflexió, arra utal, hogy ez a dráma értelmezi, felülírja az eredeti szöveget, és saját korának társadalmi, nyelvi helyzete mellett a Moliére-szövegről is nyilatkozik. A nyelvi elemek különösen nagy szerepet játszanak ebben a dialógusban. Nemcsak arról van szó, hogy Parti Nagy napjaink nyelvállapotába ülteti át a drámát, hanem el is játszik a szavakkal: szleng kifejezéseket használ (pl. „paff vagyok”, „cucus”, „csezmeg”), újakat hoz létre (pl. „szipirtyőz”, „észkombájnina”, „szájbapaszomány”), archaizál (pl. „panaszkodandott”, „cicózand”), illetve kifordított szólás-mondásokkal tűzdeli tele a szöveget (pl. „Te is hibás vagy a Deákné vásznánál…”3). Még reklámszlogent is találunk (pl. „Nekem bizonyíték kell, nem ígéret.”4). A Vas István fordításából ismert moliére-i dráma finomkodóbb, s ezt a finomkodást Parti Nagy Tartuffe szövegeiben meg is tartja – mintegy az ájtatosság nyelvi kifejezőjeként. Igaz, Tartuffe azért is tartózkodhat a durva kifejezésektől, mert nem lehet felbosszantani, a dráma során egyszer sem veszti el a fejét, szemben a többi szereplővel, akiket így vagy úgy kihoz a sodrából.


Még egy nyelvi eltérésről kell szólnunk, a verselésről. Látszólag mindkettő verses formában írt dráma, de ha jobban megvizsgáljuk a szövegeket, akkor észrevesszük, hogy Parti Nagy csak a tizenkét szótagos sorhosszt vette át, az alexandrinus képletét nem mindenhol, csupán Tartuffe egyes megszólalásánál – bár ezt nehéz tetten érni, mert a dráma egyébként is tizenkét szótagos sorokba tördelt szabad vers. Az alexandrinus a magyar nyelvben mindig jambikus sor, a hatodik szótag után metszettel. Sok olyan replika található a szövegben, ahol az egyik szereplő be nem fejezett mondatára, amely hat szótagos, a másik már felel, szintén hat szótagban. Mintha cezúra lenne, de a rövid-hosszú szótagok aránya nem egyezik, így észre kell vennünk, hogy ez is egy nyelvi „grimasz” Parti Nagytól.

Másként: a megtévesztés eszköze.

És hibátlanul működik.



.