A Thália és az Új Színház együttműködéséből létrejött előadás ingoványos terepen jár, ugyanakkor megkönnyebbülten állapíthattam meg: nem született belőle sem giccs, sem konzumspiritualista kiáltvány. Noha mindkettőre rákacsint, a végeredményt talán a posztmoralista női színház hajánál fogva előrángatott álműfajába sorolhatnám, ha mindenképp ragaszkodnék az ilyesmihez – és mint láthatjuk, ragaszkodom is.

A brazil sikerszerző legerotikusabb regényét színpadra alkalmazni egyszerre lehetett hálás és embert próbáló feladat az alkotók számára: a Coelho név egyfelől garantált érdeklődést jelent, a regény szövege tele is van jól idézhető, színpadon is jól csengő, szlogenszerű mondatokkal. Ugyanakkor egyetlen nagymonológból jól működő dramaturgiát kihozni és a nézőtéren is élvezhetővé tenni egy olyan szöveget, amelyet alapvetően strandra vagy metróra szántak, nem lehetett könnyű sem a regényt színpadra író Pozsgai Zsoltnak, sem pedig Szikora János rendezőnek.

Néhol, egy-egy pillanatra szinte éreztem is ezt az erőlködést, de végül nagyon elegáns, de legalábbis ötletes megoldásokkal érzékeltették a Gubás Gabi által megformált brazil lány, Maria lelki és szellemi küzdelmeit, vívódásait. A díszletként szolgáló óriási vetítővásznak egyszerre tudtak felnagyítani apró részleteket és absztrakciók révén azokat kiterjeszteni: hol elidőztek a főszereplő idegesen matató ujjain annak monológja közben, hol árnyalakként idézték föl emlékeit, sokszor pedig sziluetté esztétizálták a szexjeleneteket.

Mert a szex kulcsfontosságú a darabban, legalább annyira, mint a regényben. Maria a szex révén érti meg és fejezi ki önmagát, reflektál a világra – a szex lesz az ő művészete és filozófiája. Amolyan autodidakta filozófus, aki amint meghozza élete első döntését (Brazíliából Svájcba utazik táncosnőnek), elkezd a döntésről és szabadságról, lehetőségekről és választásokról gondolkozni. Gyakorlatias alak lévén azonnal alkalmazza is következtetéseit, mikor rájön, hogy munkáltatója becsapja, mérelegeli lehetőségeit, és konzumnőnek áll. A darab kulcsmomentuma ez: végkielégítéséből haza is utazhatna, otthon várja egy textilboltos, aki feleségül venné. Nem kényszerből és nem is gondolkodás nélkül választja tehát a prostitúciót, hanem kíváncsiságból és a kihívást keresve: fegyvernemként a saját korlátai elleni küzdelemben.

Ez a belső szabadság adja meg neki a lehetőséget, hogy reflektáljon önmagára és megkülönböztesse őt sorstársaitól, akik a sors vagy mások áldozatainak tekintik magukat, vagy bele sem gondolnak, hogy másként is élhetnének. Maria tudja, hogy van választása, ellenben nincs veszítenivalója. Ezért megy egyre tovább és tovább, és ezért képes végig szerepként tekinteni arra, amit csinál, és innentől a sors nem nyűg, hanem kihívás, kaland és tanulás. Tudásszomjának legviccesebb illusztrációja, mikor a könyvtárosnőnél érdeklődik szexuális témájú szakirodalom után. A Sztárek Andrea által játszott kielégítetlen könyvtáros figura egyébként az előadás egyik gyengéje: a középkorú nő szerepe mintha csak arra korlátozódna, hogy Maria ne csak monológokat mondjon. Először anyai, segítő alakként tűnik föl, a cinikus, kiégett középkorú nőt szintén nem hagyja érintetlenül a lány mélyről jövő, természetes szexualitása, ő is flörtölni kezd Mariával: a figurában lenne humor és fantázia, valahogy mégis funkciótlan és lapos volt.

Emlékezetes az elfojtott indulataiból Nietzscheánus-Sade-ista ideológiát gyártó üzletember figurája, aki Haumann Máté játéka által valóban több egyszerű perverz kurvapecérnél, és hitelesen tölti meg a stilizált bizarr szexualitást a lét és az emberi minőség határait feszegető lételmélettel. Ez a jelenet lehetne a darab csúcspontja, és talán tényleg az lenne, ha nem a happy end logikája mozgatná a dramaturgiát. Így azonban nincs más hátra, minthogy Maria beismerje, hogy „a fájdalom a legerősebb kábítószer”. És ugyan még mindig nem tért magához élete legnagyobb orgazmusától, mégis megadja magát a Párizsba is utánaloholó gazdag, sikeres, érte epekedő festőnek, aki bárkit és bármit megkaphat, de neki csak ő kell, mert látja benne a Fényt. Noha pár perce a repülőn lázadó öntudattal kiabálta le a hollywoodi happy end hazugságat, amelyek elhallgatják az első szerelmes együttlét utáni szürke megszokást, most boldogan veti magát az ifjú erős karjaiba, s egymás vállát átkarolva sétálnak. Nem is gondolnak arra, hogy ebből is bármikor kiszállhat, hogy ismét szabad választást gyakoroljon. Amiről eddig a darab szólt volna. Ez volna a happy end: elmenni saját határainkig szétnézni, majd szaladni vissza a biztonság karjaiba.

Paulo Coelho: Tizenegy perc

Maria, brazil szépség: Gubás Gabi
Nyah, maláj lány: Földes Eszter e.h.
Brigitte, könyvtárosnő: Sztárek Andrea
Ralf, festő: Száraz Dénes
Terence, angol üzletember: Haumann Máté
Milan, a Copacabana üzletvezetője: Galkó Balázs
Rodolfo, textilbolt tulajdonos Brazíliában: Almási Sándor
Roger, közvetítő: Kedvek Richárd
Táncosok: KFKI Kamarabalett

Színpadi adaptáció: Pozsgai Zsolt
Zeneszerző: Gerendás Péter
Díszlet: Szikora János
Jelmez: Velich Rita
Koreográfus: Sárközi Gyula

Rendező: Szikora János

A Thália Színház és az Új Színház közös produkciója

Bemutató: 2010. június 2.
Thalia Színház