Nem divatosnak lenni nagyon is divatos (retrónak hívják), ez világos, a Francia krémes esetében azonban ennél többről van szó. Többről is, másról is. Ráadásul ez a versekkel létrehozott időtörés úgy megy végbe, hogy a szerző élménybázisa nagyon is huszonegyedik századi, életes, mai. Becsy a mi ismert világunkat nézi, de úgy látja, olyan módon válik belsővé a vizuális inger, mintha Kormos István, Simonyi Imre elméjén mosódna át a látvány, mielőtt képpé összeáll. Mindezt pedig magabiztos, a klasszikus iskolákat megszégyenítő formakultúrával. A szerző könnyeden, magától értetődően beszél halálpontos hexameterekben, zárt, lekerekített versformákban folynak ki a kezéből a versek, és minden ütem, minden hangsúly pont a helyén, mintha oda se figyelne rá.

A Francia krémes három ciklusba rendezve ötvennégy verset ad olvasója kezébe. Nyitásként (miheztartás végett) nagy elődöknek dedikált szövegek R-küldemények cím alatt összegyűjtve. A ciklus verseinek többsége virtuóz stílusgyakorlat, József Attila, Radnóti, Pilinszky, Weöres Sándor hangjának, szellemének megidézése, és ilyen ragyogó strófákkal: „Szoríts újjá, / s míg nem gyújt rá / a reggel, / kérlek, pakold, / mi köztünk volt, / és menj el!” [Hajnali chanson (Tóth Árpád részére)] Becsy hommage-ai azonban hiába briliáns játékok, sok helyen nem tudnak túllépni a rajongáson, valójában nem tesznek hozzá a legendás szerzőkről kialakult képhez, nem kezdenek velük párbeszédet, inkább csak felmondják a magyar érettségi tételeket. És ez alól minden szempontból kivétel a Márainak ajánlott, a kötet címét is adó nagyvers, amely elemi erővel demonstrálja, hogy mi lehet a művészi értelme, célja a Pantheonban labdázásnak. A Francia krémes című szövegben a beszélő egy szegedi cukrászda teraszán éppen lecseréli a nőjét, még az egyikkel kávézik, magyarázza neki az irodalmat, de már a másik után vágyakozik. A hexameterekbe rakott történetben annyi atmoszférateremtő erő, láttatás, drámaiság, emberi tartalom és költői szépség sűrűsödik össze, hogy a kötet már ettől az egy darabtól is jogos lenne. Becsy beszél, ömlik belőle szó, önmagán túlfutó, megállíthatatlan nyelviséggel, „francia krémest ettetek épp új kolleganőddel, / …ő az, igen: Zsena! – baklava-íz’ neve balzsam a nyelven”, ezt a verset mondani kell, tudni kívülről, érezni belülről. És megkóstolni a baklavát.

A Zsena történek című ciklus Becsy lírájának szerelmi ága. Ága-boga. A versek belső feszültségét ugyanis az adja, hogy a beszélőnek Zsena főzi a túrós csuszát, ő mossa ruháit, és a lírai én tényleg mindig szerelmes – de mindig másba, nem Zsenába. Kettejük szerelme: volt. És olyan szépen meséli el, olyan bársonyosan, finom tapintásúan azt, hogy milyen a hűtlenség, a csalárdság, a más felé epekedés. Amitől (a szépséges formától és az undok tartalomtól együtt) valahogy szomorú az egész. Ahol humoros, ott a legszomorúbb: „többet kér majd a még-elit-kefélő, // hisz’ Ő az egyetlen vegytiszta kéjnő: / Kiváló Dolgozó, nevén a védjegy / szolgáltatásában, Zsenám, ne kétkedj -, / a szakmájában mérvadó szakértő!” (Zsena és a Múzsa)

A harmadik, vicces című (Hátrahagyott versek) ciklusban életképek, helyzetdalok, a személyesség pillanatfelvételei sorakoznak egymás mögött. Hangulatok, vidékiség, kis élet – erősen Simonyi Imrés ez a rész. Meghatóan, andalítóan.

Mindeközben (semmit sem vonva vissza a fent elmondottakból) a Francia krémesen mégiscsak látszik, hogy első kötet. Talán a napi szinten járó praxis hiánya miatt, talán az ezúttal nem erős kezű szerkesztő (Zalán Tibor) miatt, de tény, hogy az anyagban maradtak szerencsétlen megoldások, sorok (egy-egy szöveg is), amelyek inkább hígítják a végterméket, rontják az összképet. A gyöngébb asszonáncokat, egy-egy kézenfekvő képet, vagy a sehová sem mutató koanokat (Jajdoni emlék; Ami marad) nem nagyon hiányolná a kötet. Az ilyen csasztuska-szerű sorokra pedig: „Egy pillanatfelvételnyi kaland: / verebet űz a gangon egy galamb” (Kaland) a számítógépes klaviatúra Delete gombja az egyetlen szóba jöhető válasz, azt gondolom. De szerencsére nem sok hasonló akad a könyvben, nem is a szerzőt, inkább Zalánt bírálom miatta, könnyű lett volna kihúzogatni az efféléket.

A költészet repoetizálása, ez történik Becsy András kötetében. Ha hivatalosan akarom mondani. De nem akarom. A Francia krémes kellemes, borzongó érzést hagy maga után. Csajkovszkij zenél mögötte, jól öltözött úriemberek udvarolnak finom hölgyeknek a világában, orgonaillata van ennek a könyvnek, és női szappan illata, amibe helyenként erotikus fülledtség keveredik. Miközben a kellem utóíze a hiány. Hogy valami kimaradt. Valaki. Például az első ciklusban körberajongott nagy elődök közül. Sir Arthur Conan Doyle, mondjuk. Pedig adja magát. A brit elegancia miatt. És mert Becsy András lírája az, ami: Az elveszett világ.