Fischer Ádám és a Magyar Állami Operaház Zenekara igazi nagyromantikus operát adott elő, hatalmas érzelmekkel, erővel és energiával – csak semmi visszafogottság. Elképesztő élményt nyújtottak ismét. Ettől a szívet melengető, jó értelemben vett szentimentálisságot is súroló előadási módtól őszintén szólva függetlennek, azzal már-már ellentétesnek tűnik a különböző médiumokban olvasható Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna rendezőpáros nyilatkozata, mely szerint a Trisztán és Izolda nem a szerelemről szól, hanem arról, ami mögötte van, a halálról. Én személy szerint még ezt az előadást látva és hallva is maradnék amellett, hogy középpontban a szerelem. Már csak azért is, mert – és nevezzenek nyugodtan földhöz ragadottnak és fantáziátlannak – nem igazán értem, mi értelme itt a halálnak szerelem nélkül, avagy mi a tétje az egésznek, ami a halálban csúcsosodik ki, ha nem a szerelem volna az.

Mindenesetre a Fischer-féle előadásmód is a nagy érzelmeket helyezte előtérbe. Trisztán-előadása igen nagy kontrasztban áll A nibelung gyűrűje megvalósításának iróniájával, ami nem is csoda, elvégre a történetek és a zene közt is elég nagy a különbség, Wagner ide vagy oda.

Az operához a színpadi megvalósítás alapkoncepciójának, úgy tűnik, a sematizmust-szimbolizmust választották, átemelték a tavalyi Parsifal fekete-fehérjét ide, most egyenesen hatalmas sakktáblát téve a színpad közepére. Sakkoznak a szerelmesek Shakespeare-nél, Goethénél, a stratégák Parker Othello filmjében és Németh László Széchenyijében, és még folytathatnánk a sort. Ezzel nem azt szeretném sugallani, hogy ezek után jobb, ha más nem használja a sakk-képet. És nem is azért, mert a szerelmi kihíváson és a stratégiázáson kívül mást nem jelenthet. De mindenképpen némileg túlterhelt-túlhasznált szimbólumról van szó, ami ezáltal túlegyszerűsíti az árnyalt, a szerző és zenészek által finoman előadott problematikát. És egyébként is: mi csak ne sémázzunk, ne jelmondatozzunk szerelemről és halálról ilyen szövegek és így megkomponált jelenetek esetében. Gondoljunk Marke király nagy jelenetére vagy a teljesen képtelen helyzetbe hozott címszereplőkre, és ahogy erre reflektálnak az első pillanattól kezdve – mennyire finom és félelmetes, sőt modern!

Mindegy, szerencsére a zene ezt úgy, ahogy van ledobja magáról. A vonósok homogének, rezek előtt le a kalappal, úgy szól Tomasz Konieczny Kurwenalként, hogy eláll tőle az ember lélegzete. Őt hallottuk pár nappal korábban Vándor-Wotannak is, annak is rendkívüli volt, itt is az. Ugyanígy Christian Franz, aki a Wagner-napok végére hiába fáradt el olykor hallhatóan, nagyon finom, nagyon szép előadása, koncentrált ének- és színjátéka is a szituáció képtelenségét mutatja.

Csak tippelni tudok, hogy amikor Marke király jelenete végeztével távozni készül, de mégis megáll hátul a felvonásvégig, az egyetlen pillanat kimerevítése és kiterítése lehetett, mely alatt lezajlott a többiek éneke, és ez igazán tartalmas, feszültséggel teli megvalósításnak bizonyult. Mély elismeréssel mondhatom, hogy a címszereplőknek is azt a bizonyos „idegesítő” távolságtartását feszültség töltötte meg, és ezt az énekesek és a zenekar teljes wagneri hosszúságban fenntartották. Végül a megkínzott, meggyötört szerelmesek halálának pillanata hozott oldást, ekkor kerültek a szerelmesek egymás mellé. Érdemes volt kivárni ezt a pillanatot. Nagyszerű volt végigvárni ezt a pillanatot.

Richard Wagner: Trisztán és Izolda

Trisztán: Christian Franz
Izolda: Barbara Schneider Hofstetter
Marke király: Jan-Hendrik Rootering
Kurwenal: Tomasz Konieczny
Melot: Geiger Lajos
Brangäne: Németh Judit
Pásztor: Megyesi Zoltán
Kormányos: Ambrus Ákos
Ifjú hajós: Horváth István

Díszlet, jelmez: Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra
Világításterv: Györgyfalvai Károly

Karmester: Fischer Ádám
Rendező: Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra

Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2010. június 16.