A szombati SymhonicA koncertről való beszámolóm előtt ejtenék pár szót az eredeti S&M-ről, mivel az előadók célja elsősorban a tizenegy évvel ezelőtti koncertélmény visszaadása volt.

A Metallica és a San Fransiscoi Szimfonikus Zenekar 1999-es közös koncertje nem volt példátlan esemény, hiszen a Deep Purple már 1970-ben adott koncertet a Londoni Filharmonikusokkal karöltve. A rockzene szimfonikus stílussal való ötvözése sem volt rendkívüli próbálkozás: az S&M ötletgazdája, Michael Kamen szerezte a Metallica Nothing Else Matters című számának szimfonikus betéteit, a banda első basszusgitárosa, Cliff Burton bevallottan klasszikusokból merített ihletet, az együttes nótáinak hangszerektől független zeneiségét pedig az Apocalyptika csellósainak feldolgozásai is jól példázzák.
 

A Deep Purple 1970-es koncertje óta  rengetegen próbálkoztak szimfonikus témákkal megtámogatott metálzenével, és legjobbjaik  messzebbre jutottak Michael Kamen és a Metallica alkalmi társulásánál. Így amikor mostanában végighallgattam az S&M albumot, katartikus élmény helyett inkább enyhe csalódás ért: úgy tűnt, mintha Kamen legfőbb célja az lett volna, hogy a nagyzenekar egyetlen tagja se tétlenkedjen a koncert alatt.  A szimfonikusok pusztán igyekeztek felvenni a Metallica tempóját, Kamen nem változtatott gyökeresen az eredeti dalokon.  

Valami olyasmit vártam volna tőlük, mint amit a Limp Bizkit művelt a Welcome Home (Sanitarium) című nótával a 2003-as MTV Metallica Iconon: Fred Durst és társai saját stílusukhoz igazítva drasztikusan megváltoztatták (a lassú éneket rappre, a gitárszólókat szkreccsre váltva) az eredeti dalt, és az eredmény még a Metallica-tagok tetszését is elnyerte. Ha pedig egy Metallica-számot így le lehet rövidíteni, akkor a szimfonikusok hangszereinek teret adva ki is lehet nyújtani.  

 

Metallica - Master Of Puppets (S&M)

Az S&M esetében az alárendelt szerepbe kényszerített nagyzenekarnak ritkán sikerült előbújnia a fémes hangzás mögül, igazán új és önálló, esetleg fülbemászó témákkal gazdagítania a Metallica zenéjét. A mai szinfonikus metál legjobbjainak (kedvencem a harapós norvég black metált Wagnerrel és Dvorakkal ötvöző Dimmu Borgir) teljesítményéhez képest az S&M nagyzenekara sokkal több plusszt is adhatott volna a Metallica-nótákhoz. Erre persze az alapkoncepció kevés lehetőséget adott, hiszen a banda legjobb dalain fölösleges és talán lehetetlen is javítani, középszerű számok utólagos feltuningolásához pedig a jól csengő néven túl már semmi szükség a Metallicára - kevés zenész pazarolná a legjobb ötleteit ilyen alkalmi utózenésítésre.

 
 

Metallica - Sad But True (S&M)

Mindemellett azért akad néhány S&M tétel, például a The Memory Remains és a Battery, aminek néhány jókor belépő hangszer és egy-két eltalált szimfonikus téma miatt szívesebben hallgatom a nagyzenekarral megtámogatott verzióját az eredeti változatnál.

Félretéve magas elvárásaimat, a Metallica és Michael Kamen kísérletét inkább gondolom sikeresnek, mint kudarcnak: a Deep Purple hasonló próbálkozását lazán fölülmúlták, és néhány számon javítva bebizonyították, hogy van értelme a két látszólag összeférhetetlen stílus (akár alkalmi) keverésének, még ha ezt nem is sikerült igazán magas színvonalon megvalósítaniuk.  
 

A szombati SymphonicA koncerttel szemben kevésbé voltak magas elvárásaim:  nem sok reményt fűztem hozzá, hogy Masterica – Metallica Tribute Band és a Rácz Márton vezette Danubia Szimfonikus Zenekar az eredeti anyaghoz képest új ötletekkel áll majd elő, így tökéletesen elégedett lettem volna azzal, ha csak azt teljesítik, amit ígértek, vagyis hűen leadják az eredeti S&M-et.

A Millenáris Teátrumban fél nyolc körül kezdtek érkezni a vendégek. Kevés program képes ilyen vegyes összetételű társaságot összehozni: a kötelező metálos arcok mellett láthattunk operához öltözött vendégeket is, akadtak öreg harcosok és vagány anyukával megáldott mázlista gyerkőcök egyaránt.  Kapunyitás után a lehető legjobb kilátás reményében a - színpad előtti küzdőtér helyett - a leghátsó sorban foglaltam ülőhelyet.
 

Jó háromnegyed órás késéssel mindkét zenekar felvonult a színpadra, felcsendült az Ecstasy of Gold című Morricone-darab, majd a két zenekar a Master of Puppetsszel csapott bele a lecsóba. A nyitány roppant ütősre sikeredett, a hangszerek alig szóltak rosszabbul az eredeti S&M felvételen hallhatónál.

A hangerőt pont optimálisnak találtam, habár a hard-boiled metálrajongók biztosan feljebb tekertették volna: így legalább maradandó halláskárosodást nem szedtünk össze. Az eredeti S&M felvételhez képest a szimfonikusok mintha több hangerőt kaptak volna, én legalábbis az One alatt figyeltem fel arra először, hogy dobcucc is van a színpadon.

Az énekes hangja megfelelt az elvárásaimnak (de persze egyetértek a Minden héten háború focistáival, akik szerint Hetfield az isten, és mindannyiunknak őt kellene szolgálni), noha a kelleténél többször akarta énekeltetni a közönséget, ami sok üresjáratot eredményezett (utálom a matekot, de olyan száz és százötven fő közé lőném be a publikum létszámát).
 

A erősen kezdődő, aztán ellaposodó Master után az Of Wolf and Man következett, amit én egy-két slágeres pillanata és állítólagos horror-hangulata ellenére felejthető darabnak tartok, és ezen a szimfonikus körítés sem változtatott.  

Az ezután következő Fuel nyilvánvalóvá tette, hogy mind (a) The Call of Ktulu, mind (a) The Thing That Should Not Be kimarad a programból, amit nem csak Lovecraft-rajongóként sajnálok. E két – egyébként is ritkán játszott - számot a jobban sikerült S&M dalok közé sorolom, így szívesen hallottam volna őket, ám az is igaz, hogy rendesen lelassították volna a koncertet.
 

Így aztán be kellett érnem a Fuel-el, ami önmagában jó szám, csak az S&M verziója kevésbé erős, mivel a giccses szimfonikus aláfestés sokat elvesz a gitárok és a dob erejéből, nálunk ráadásul a nagyzenekar eleve túl sok hangerőt kapott.

A következő The Memory Remains már a 99-es S&M-ben is a jobb darabok közé tartozott, köszönhetően annak, hogy az eredeti nóta nyekergős lalalázása szimfonikus hangszereken előadva jóval katartikusabban hat. 

A remek Memory után a Nothing Else Matters érkezett, ami szerintem problémás darab, mivel már az eredeti verziójában is vannak szimfonikus betétek és korántsem biztos, hogy ennél többre van szükségünk. A Nothing az ígéretes kezdés után eléggé ellaposodott, és ha jól tévedek, itt lépett be először egy rettenetes női háttérvokál, ami az egyetlen igazán rossz újítás volt a előadók részéről.  
 

A kb. 40 perces első felvonás után húsz perc szünet következett, majd jött az összességében jobb második félidő: az Until It Sleeps után remekül szólt a For Whom The Bell Tolls és a Wherever I May Roam is (talán ez az a két szám, amihez a legjobban illik a pátoszos nagyzenekari aláfestés), hogy aztán a Sad But True okozzon csalódást.  

Ennek az elsöprű erejű számnak eleve nehezen segíthetett a nagyzenekari kíséret, és talán ez volt az a dal a koncerten, ami az eredeti S&M-verzióhoz képest is különösen erőtlenül hatott a szimfonikusok túlzott belemaszatolása miatt.  Az One „sötétség bebörtönöz” hangulatának sem tettek jót a kissé harsány témákat játszó vonósok - az ezután következő Enter Sandmannel viszont már nem volt ilyen probléma.  

A koncertet a pazarul előadott Battery zárta, ami talán az egyetlen olyan szám volt, amelyben a nagyzenekar igazán hagyta élni a basszust és a dobot, szóval a záró dal szerintem az eredeti S&M verziónál is jobban szólt.   
 

Így aztán pozitív szájízzel távoztam a koncertről, annak ellenére, hogy a teljes S&M anyag helyett csak az ismertebb, élőben is gyakran játszott dalokat hallhattuk (talán amiatt, hogy a Masterica-tagok nem tudták eleget gyakorolni a kevésbé ismert számokat?).

Ezt leszámítva mindkét zenekar teljesítette, amit vállalt, így aki tudta, mire számíthat (vagyis ismerte a Metallica zenéjét vagy az S&M-et), az nagyot nem csalódhatott. Noha az S&M-tribute ötlete ma már inkább csak közönségcsalogatónak jó, annyit bátran állíthatok, hogy a Metallica zenéje ilyen  formában sem mindennapi élmény.